2011. augusztus 3., szerda

What will tomorrow bring? (3.fejezet: The Start of a New Life)

Ez pedig a harmadik fejezet :)



The Start of a New Life (2009.10.01.)



Tom Kaulitz az ablakon át tanulmányozta a szemerkélő              esőcseppeket, s közben saját gondolataiban merengett el. Gondolatai tárgya természetesen ezúttal is öccse volt. Már majd’ egy éve tart a szenvedése. A kemoterápiák csak folyamatosan jönnek és jönnek, Bill állapota pedig csak egyre rosszabb és rosszabb, testileg és lelkileg is. Tom ezzel nem tudott mit kezdeni. Látni milyen rossz állapotban van ikre és nem tud neki segíteni olyan volt, mintha valaki folyamatosan döfködné a szívét.  Mindeddig ő tartotta testvérében a lelket (már amennyire tudta) de a remény már benne is kezdett elfogyni. Mióta kiderült öccse betegsége, a TH is szinte feloszlott, mert azóta egy koncert sem volt. Georg és Gustav persze folyamatosan Bill mellett van, és vigyáznak rá, de Bill nem hajlandó énekelni. Mint minden olyan ember akinek ilyen betegsége van, Bill is mély depresszióba zuhant... Minden rosszul esett neki, mindenen felkapta a vizet, mindenért sírva fakadt. Ha egyszer valaki egy asztalnál kihúzta neki a széket, azt mondta :"Azt hiszed csak azért mert rákos vagyok nem tudom kihúzni azt a rohadt széket?!" és ugyanígy minden esetben... ha elejt valamit és felveszik neki... vagy ha előre engedik... mindig... Már abból is elege volt, hogy minden hónapban kap egy eredményt a változásokról, és mindig csak egyre rosszabb és rosszabb... ez lelombozó. Tom is jó párszor megkapta már: " Hol marad a gyógyulás? A hajhullás itt van, stimmel, na de a többi amit úgy bizonygattál?!" Tom erre nem szokott tudni mit mondani. A gitáros fejében már sajnos jó párszor megfordult, és megfordult most is: 'Te jó ég... mi lesz... mi lesz ha... TE JÓ ÉG!' S egy könnycsepp tört magának utat bal szeméből... majd a jobból is... Igen. Tom Kaulitz így jött rá, testvérének lehetséges hogy már nem sok van hátra. S ez neki fájt a legjobban, ezt ő is nagyon jól tudta. Billel mindenki együtt érzett, együtt szenvedett. Simone és Gordon is alig bírta feldolgozni mindezt. Georg és Gustav nem is hittek a fülüknek, nem akartak hinni. Tomot viszont senki sem körözte le.  Hirtelen kinyílt az ajtó, fület bántó nyikorgással. Bill lépett be rajta.
- Tom...
Tom azonnal felugrott, letörölte könnycseppjeit, majd Bill elé szaladt.
- Mond... itt vagyok... figyelek... hallgatlak... mit tegyek?
- Tom... csak annyit szeretnék mondani, hogy ne haragudj... - elsírta magát
- Jajj, Bill... már miért haragudnék? - simogatta meg
- A viselkedésemért... szörnyű vagyok... - ekkor már szinte zokogott
- Oh Bill... - magához szorította öccse bágyadt arcát - nem vagy szörnyű... nem... nagyon jól
viseled Ok? Meg fogsz gyógyulni!
- Jó. De én nem akarok...
- Mi? - nézett elkerekedett szemekkel.
- Meg kell halnom... és meg is fokok...
- Ne mondj ilyet!
- Nem véletlen ez... Te megérdemled hogy normális életed legyen... egy normális feleséggel... gyerekekkel... de ha én is a képben vagyok... nem sok esélyed van erre... és ha... - folytatta
volna, ha Tom nem szakítja félbe.
- Bill! Most fejezd be! Meg-fosz-gyó-gyul-ni! Az életünk normális! Te is az vagy! Tök jól is nézel ki... ez a paróka is... tök jól áll... meg ezek a... tényleg... mikor kezdtél el csukló és könyökszorítót hordani? - nézett végig öccse bal karján
- Őőő... már régen... tök jó nem?
- De nagyon.... tök jól áll neked
- Köszi... - mosolyodott el végre, majd átkarolta Tomot és elkezdte ledönteni az ágyra, s közben nagyon lágyan puszilgatta.
- Bill... ezt... ezt... nem kéne...
- Mert? - nézett kérdően Tomra
- Nem tudom... le vagy gyengülve...
- Nem vagyok... mi baj lehetne?
- Akármi...
- Tom, ez nem fair!
- Mi van ha megáll a szíved?
- A szívemnek semmi baja! Ez hülyeség! Meg... amúgy se tudna érdekelni... szép halál lenne... hehe...
- Bill! Nem kockáztathatjuk az életed!
- Jaj, ne tégy már ilyet velem... lehet hogy ez volna az utolsó alkalom... ki tudja mennyi ideig lehetünk még együtt? A szívem meg erős, sok mindent kibír! Naaaa... Nem akarok így eltávozni... még... anélkül... - majd újra Tomra mászott, aki egy ideig hatásosan ellenállt, de aztán csak beadta a derekát. Bill nagyon lassan elkezdet lehúzni Tom pólóját, aki már egész testében remegett. Nyakától elkezdte apró puszikkal ellepni, szépen lefelé haladva... mikor egy bizonyos ponthoz ért, a továbbvezető úttól egy öv tartotta vissza, de hamar lekapta testvéréről azt, s nem sokkal később már az összes ruhanemű a sarokban landolt. Nem volt új látvány ami elétárult, szemei mégis kissé elkerekedtek. Már vágyakat érzett hogy megízlelhesse báttyát, s így óvatosan végignyalta peircinges nyelvével Tom hímtagját, aki mikor ezt megérezte, önkénytelenül kéjesen nyögött fel, de még mielőtt Bill jobban beleélhette volna magát a dologba, óvatosan felhúzta maga mellé, s így megtudta csókolni. Tom elkezdte vetkőztetni testvérét, majd deréktájon elidőzött, mely időzést Bill szakított félbe. Az idősebbik fiú megpróbálta lehúzni Bill csuklójáról és könyökéről a díszeket, azonban öccse megakadályozta ebben.
- Ne... kérlek... már teljesen hozzám nőttek... rajtad is ott van a baseball sapka...

Tom nem gondolkozott, hagyta testvérét ragaszkodni kiegészítőihez. Mikor már mindketten anyaszült meztelenek voltak, Bill ráült ikrére egy bizonyos pontra fókuszálva, majd elkezdett előre hátra mozogni rajta.
- ah - nyögött fel elgyötört, elhaló hangon.
Tom keze automatikusan Bill csípőjére tévedt, s így tökéletesen tudta követni mozgását.. Arcuk már teljesen ki volt pirulva, s csak halkan, visszafogottan lihegtek, sóhajtoztak. Mindkettőjük hol a másikat nézte, hol csukva volt a szemük, s így nem vehették észre, hogy kinyílt az ajtó... Georg lépett be rajta halkan, majd jócskán elvörösödött... De mivel rendes ember, így szótlanul kihátrált a szobából, viszont az ajtót elfelejtette maga után becsukni. Az ikrek nem sokkal később, teljesen egyszerre mentek el. Kifáradtan feküdtek egymás mellett.
- Látod? - szólt Bill, de alig jött ki hang a torkán - megérte ugye?
Tom válaszképpen csak csukott szemmel lihegett.
- Te jó Isten! Nyitva az ajtó! - ijedezett Bill.
- Biztos a szél volt... nyugi
- Igen... igaz... - majd visszafeküdt
Tomnak hirtelen egy megérzése támadt. Egy gyors és egyszerű mozdulattal lehúzta öccse bal karjáról a dolgokat... erre a látványra nem számított...
- Bill?! Mi ez?! - mutatott rá a csuklóján található vágásnyomokra, és a könyökhajlatán látható tűszúrásnyomokra.
- Semmi! - fordult el durcásan
- Semmi?!
- Nézd... - visszafordult - én nem bírom ezt már... és képzeld akármilyen furcsa is, de az egészben a legrosszabb, hogy látlak téged miattam szenvedni... és hogy mint már mondtam, te egy normális életet érdemelnél... egy normális lánnyal... nem velem...
- De nekem nem kell normális lány! Nekem te kellesz! Csak te!
- Tom... figyelj...
- Ne Tomozz itt nekem! Nem szabhatod meg, mire van szükségem! Utálom ezt a témát!
- Azóta nem láttalak boldognak, hogy felhagytál az egyéjszakás kalandjaiddal... azóta
hogy nincs barátnőd...
- Ez nem igaz...
- De igen...
- Bill... ha valaki boldoggá tud tenni, akkor az te vagy!
Bill erre egykét másodpercig csak hallgatott, de aztán felelt.
- Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy már nem sokáig leszek.
- Ne mond ezt...
- Az állapotom egyre rosszabb, te is tudod.
- De a drog akkor sem megoldás! Se az öngyilkosság...
- Mire nem megoldás...? - értetlenkedett Bill
- Semmire... önző vagy... - nézett őszinte szemekkel öccsére
- Hát ez most kurva jól esett baszd meg... - majd felkelt, felkapta magára nadrágját és pólóját, így viharzott ki a szobából.
Georg nem ment messze, fontos dolgot akart mondani, ezért csak a folyosón állt meg, így Bill mellette suhant el könnyes szemekkel; fel sem tűnt neki, hogy Georg a házukban van, rá sem nézett. Georg az egész beszélgetést hallotta, így eléggé együtt tudott érezni mindkettőjükkel. Visszasétált a szobába Tomhoz, aki csak ült az ágy szélén és bámult ki a fejéből.
- Tom, ezt jól megcsináltad! - kedveskedett Georg.
- Tudom... tudom... - szemei bekönnyeztek - csak aggódok... meg... nincs szükség a depire is... a daganat épp elég... optimistának kéne lennie!
- Haver, ebben teljesen igazad van, de lehetnél egy kicsit megértőbb...
- Az vagyok! Én vagyok vele a legmegértőbb! az vagyok... de... kezdem azt hinni, ez az önsajnálat egy kicsit már túlzás... azért beszél az öngyilkosságról, hogy lebeszéljem róla... de nem fogom... úgysem tenné meg...
- Háát... reménykedj ebben...
- Georg! Ismerem az öcsémet! A gondolatait... mindent...
- Én azt nagyon jól tudom...
- Tudom, hogy ezek csak üres szavak. Azt is tudom, hogy minden rendbe jön... - kis szünetet tartott - mert rendbe jön, ugye?
- Gondolom... igen... rendbe... meg fog gyógyulni...
Tom most már kicsit megnyugodott, halvány könnycsepp kezdeményeit letörölte arcáról, majd folytatta a beszélgetést Georgal.
- Egyébként ki engedett be?
- Simone.
- Áhh... értem... és öö... mennyit hallottál a beszélgetésünkből...?- nézett Tom kicsit aggodalmaskodva
- Hidd el... eleget... - vágott egy fancsali mosolyt.
- Ajjaj... és a beszélgetés előtt... mennyit... hal... hallottál...?
- Túl sokat... – most már csak simán fancsalgott.
- Picsába... ez kínos - állt fel, és elindult az ajtó felé
- Nekem mondod?!
- Szóval te hagytad nyitva az ajtót? - világosodott meg, s közben megfogta a kilincset
- Ahham... Na lépek, csá! - majd sietős lépekkel elment, s már nem is emlékezett hogy mit
akarhatott mondani. Kínosnak találta a helyzetet.
- He... hello...
***
Eltelt még egy nap. Semmi változás. Tom álmosan kelt fel, s azon járt az esze, hol lehet Bill? Hogy lehet hogy már felkelt, hamarabb mint ő? Kábán öltözködni kezdett, majd elindult le a lépcsőn, a konyha felé. Ezek a megnyugtató meleg színek... ez az otthonos illat... ezek kellemesen hatottak a fiúra, egy másodperc valamely tört részéig talán még gondjait is elfelejtette. Mikor leért, rég nem látott látvány tárult elé. Öccse fütyülgetett, s közben sütögette a palacsintákat. Tom lelke hirtelen boldogságba borult. Halkan oda sétált, s hátulról átkarolta Billt.
- Jó reggelt öcsi! - s lágy puszikat szórt nyakára
- Jó reggelt... - Bill mintha hirtelen elkomolyodott volna
- Nézd... hülye voltam tegnap...
- Ne hibáztasd magad... - válaszolta Bill durcásan
- Bill...
- Kakaós jó lesz?
- I-igen... Persze... tökéletes...
- Reméltem is...
1-2 másodpercig Tom csak állt Bill háta mögött.
- Bill... mondj csak egy okot a halálra!
- Mondj egy okot az életre...
Ezzel befejezték a társalgást. Tom helyet foglalt egy széken az asztalnál, kezét ráhelyezte, majd megtámasztotta vele fejét.  Bill még egy ideig sütögette a palacsintákat, már majdnem kész volt, mikor véletlenül az utolsót elszakította...
- Semmit sem tudok normálisan megcsinálni! - sírva fakadt - mindent elrontok! - összeroskadt a földre... Tom azonnal fölugrott, de olyan kapkodva, hogy a széket is fellökte maga mögött, majd oda sietett Billhez. Nagyon is tudta, hogy testvére érzelmi kitörése nem a palacsintáról szólt...
- Bill... shh... shh... ne sírj...

Teljesen karjaiban tartotta öccsét, aki szorosan hozzábújt. Bill könnyes arcát Tomra támasztotta.  Kb. fél percig voltak így, s Tomnak csak egy dolog volt fontos: megnyugtatni testvérét, s közben erősnek mutatkozni. Próbálta könnyeit visszafogni.
- Tom...- mászott ki Bill bátyja öleléséből - kérsz palacsintát? - kelt fel, s kidobta az elrontott remekművet.
- Igen... kérek... kakaósat... az jó lesz...
Bill könnyes szemekkel kezdett megteríteni, majd elkezdtek reggelizni.
- Tudod, hogy szerintem miért lesz jobb következő életünkben? - kezdte el Bill a csevegést.
- Ohh Istenem... - sóhajtott fel Tom - miért? - már kezdett elege lenni a daganat miatt létrejött
testvére különös gondolkodásmódjából
- Talán következő életünkben szerencsésebbek leszünk. Talán nem leszünk ikrek. Talán nem
kell titkolóznunk. Talán vállalhatjuk a szerelmünket.
- Ne butáskodj már... Vállalhatjuk most is...
- Meg fogok halni... de nélküled nem születek újjá... megvárlak... sok évet várok... ebben az életben, pedig távozásom után gyerekeket fogsz még felnevelni. Utána együtt leszünk.
- Bill, fogd már be a szád! Hülyeségeket beszélsz! Nem veszed észre?! Nem így mennek a dolgok!
- Honnan tudod?
- Csak tudom... és fejezd be ezt! Nem vagy annyira gyáva, hogy ilyet csinálj! Nem mernél ilyet csinálni...
- Nem tudom... Tom... nem tudom...
Ezután csak csendben ettek. A palacsinta nagyon finom volt... mindkettőjüknek ízlett... Bill ezt most nagyon jól megcsinálta... Csak ülte egymással szemben, szótlanul. Csak Tom halk csámcsogását lehetett hallani. Egy kis idő múlva Tom mégis megszólalt.
- Ma lesz az az izé...
- Mi? - Bill szemei elkerekedtek
- Az az izé... ma tudod meg a változásokat.
- Ja, tudom. Nem olvasom el a papírokat! Most nem. Minek? Hogy hallhassam: egyre rosszabbul vagyok, és nem sok esélyem van?
- Ki tudja... Legyél már kicsit optimistább!
- Optimistább?! - felháborodott
- Igen... - nézett Tom öccse szemeibe.
- Jó... tudod mit? Megpróbálok könnyíteni magamon... magunkon... - ezzel felkelt, betette az elkoszolt tányérokat a mosogatógépbe, majd eltűnt testvére szemei elől. 'Úgysem tenném meg mi? Legyek optimistább ugye? Na majd megmutatom én neked mire képes Bill Kaulitz egy jobb életért!' Ezek jártak a fejében, s közben a lépcsőn battyogott felfelé. Tom pár perc múlva sietős léptekkel indult el a fürdőszobába, egy jó kis zuhany most jól esett volna neki. A fürdőszobában lévő tükör Tom fürdése után bepárásodott, így a fiúnak meg kellett azt törölgetnie, majd a látvány borzalmas volt. Pont egy másodperc erejéig Billt látta maga mögött heverni; holtan. Gyorsan megfordult, de a fürdőszobának az a sarka üres volt. Abban az egy másodpercben félő volt, hogy megáll Tom szíve. 'Úgyis meggyógyul... Bill szívós egyéniség... mit neki egy daganat?' e gondolatoktól elmosolyodott. Délután beszámolót kapnak Bill állapotáról. Az orvos házhoz jön. Tom úgy gondolta, átmegy kicsit Gustavhoz, de előbb szól Billnek is. KIPPKOPP kopogtatott öccse ajtaján. Senki nem nyitott ajtót KOPPKOPP kopogott még egyszer, kicsit hangosabban.
- MI VAN?! - szólt ki Bill ingerülten.
- Átmegyek Gustavhoz, csak szóltam.
- JÓ! MENJÉL! - kiabált Bill.
- Te nem jössz? - s ezzel óvatosan elkezdte kinyitni az ajtót.
- NE GYERE BE! - kiabált ki zugából.
- Oké-oké... Na szia... - s ezzel leszaladt a lépcsőn.
- CSÁ! - kiabált utána Bill.
Tom ránézett az órájára... még csak 13:00 óra... van még elég ideje 18:00-ig, hogy elmenjen Gustavhoz, és hogy elmenjen új parókát rendelni Billnek; a régit megunta.
- TOM! - kiabált Bill testvére után, aki a kiáltás hallatára rögtön visszaszaladt.
- Igen? - tapasztotta fülét az ajtóra
- Csak... tudnod kell hogy szeretlek... nagyon... örökre...
- Én is... Bill... itthon leszel, mikor jön a doki?
- Nem nekem kell elmennem hozzá?
- Nem...
- Ööö.. igen... itthon leszek... nem megyek sehova...
- Ok... na szia!
- Szia... szeretlek...
- Én is... - s ezzel újra elindult lefelé.
DING-DONG becsöngetett Gustavhoz.
- Szia Tom! - Gustav ajtót nyitott - gyere be! Georg is itt van! Pókerezünk! Bill nem jött?
- Nem... Nem volt kedve...
- Káár... de meg lehet érteni...
- Igen... egyedül akart maradni...
S ezzel leültek az asztalhoz. A háttérben Metallica szólt, amit Gustav halkan énekelt is.
- Nem lehetne Samy Deluxe-t hallgatni? - fancsalgott Tom.
- NEM! - förmedt rá Gustav.
- ok...ok... nem szóltam... - mentegetőzött.
- Jobban jársz, ha nem húzod fel! - ez Georg volt.
- Tudom... - mosolygott Tom.
- Jézus, milyen ellentmondás lenne itt, ha Bill is itt lenne? - elmélkedett Gustav - de szerencsére nincs itt!
Erre Tom és Georg eléggé csúnyán kezdtek Gustavra nézni.
- Ezt nem úgy értettem, ahogyan hangzott...
- Gondoltam... - Tom.
Nem sok idő telt el, s a győztes Georg lett.
- Na megyek, rendelek egy új parókát! - kezdte Tom.
- Most? De hát az az izé zárva van! - Georg.
- Ja-ja! Zárva van!
- A fene... akkor belefér még egy menet!
- De bele ám! Még úgysem fosztottalak ki titeket teljesen! - nevetett Georg.
Így játszottak még egy menetet, eltelt jó pár óra, és ők csak játszottak. Tom hirtelen az órájára nézett.
- Fúú már negyed órája vissza kellett volna mennem Billhez! - ebben a pillanatban, mikor ezt kimondta, csöngettek. Gustav fölpattant, ajtót nyitott. Tom és Georg pedig csak fülelt, ki jöhetett.
- Áhh, jó napot! - Gustav - Maga bizonyára Dr. Schwarz, Bill orvosa! Jöjjön be!
A két gitáros csak döbbenten nézett.
- Én... igazából a Kaulitzokat keresem... Itt vannak? - érdeklődött az orvos.
- Én igen... - Tom - Miért nem hozzánk ment? - kérdezte.
- Voltam ott is, de senki sem nyitott ajtót. Gondoltam, itt vannak.
- De hát Bill otthon van.
- Lehet, hogy elaludt. Biztosan kimerült szegény.
- Igaz...
- Nos... - kezdte el a doki - az új eredmények - mondta szomorkás arckifejezéssel - háát.. egészen megdöbbentő...
- Te jó ég!  - aggódott Tom - Bökje már ki mi van!
- Csak az, hogy úgy tűnik... csoda történt. Bill meggyógyult! - mosolyodott el.
Tom 1-2 másodpercig csak levegőért kapkodott, majd...
- OH MEIN GOTT! Nem hiszem el! Minden rendbe fog jönni! Tudtam! Tudtam! - megölelte az orvost - maga nélkül ez nem is sikerült volna! - elsírta magát - És persze nélkületek se srácok! - Georgot és Gustavot is megölelgette - Na jó, felébresztem Billt, mindjárt jövök! - kiszaladt az ajtón.
Tom úgy érezte, végre véget ért a szenvedése öccsének. Végre minden olyan lehet mint régen. Egyszerűen le sem lehet írni, milyen boldog volt.
- Bill! Bill! - kiabált, ahogy beért a házba, s közben lobogtatta a leleteket - Bill képzeld! - felszaladt a lépcsőn. Megállt Bill ajtaja előtt. Először kopogtatni akart, de inkább csak berontott. Szemével öccsét kereste a szobában. Végig nézett minden kis zugot, de nem látta. Azért nem tűnt fel neki jó pár másodpercig sehol, mert nem akarta a tudatalattija feldolgozni a látványt... mert Bill bent volt a szobában... Tom orra előtt... a falnak dőlve ült a földön... kócos hajjal, bágyadtan, felakadt szemekkel... nem lélegzett.. Tom kezéből lassan kicsúsztak a papírok... halálosan megrémült.
- Bill... hogy nézel ki? Mi van veled? - állt dermedten az ajtóban választ várva; még mindig nem akarta felfogni mi történt.
- Bill te... te... mi történt veled? - a várt válasz nem érkezett meg. Talán szép lassan ekkor kezdett rájönni, mi történt Billel.
- Nem...nem...nem..nem-nem! - tiltakozott a valósággal egyre hangosabban és gyorsabban, s sietős léptekkel közeledett öccse felé- Nem-nem-nem! NEM! - térdelt le Billel szembe - BILL! Bill-Bill Bill... hallasz? HALLASZ? - kezdte rázogatni az élettelen testet - MOZDULJ MÁR! VÁLASZOLJ! válaszolj... kérlek... tudom, ez csak egy vicc... de nem vicces! Térj magadhoz! - zokogni kezdett - Oké, nyertél, kimondom... kérlek, ne öld meg magad! Senkinek sem volna jobb! - kezeivel megragadta a hideg arcot - Na...? Most már kelj fel! Kérlek… kéhérlek… BILL!
Szemei előtt hirtelen feltűnt Bill vénájánál jó pár rikító vörös folt. Majd meglátta, hogy Bill egy darab papírt szorongatott. Kivette kezéből remegő kezével, s olvasni kezdte.
"Tom... szeretlek... de el kellett mennem... nem bírtam itt maradni... túlságosan fájt... az a rohadt daganat... és... ne szenvedj miattam többet! Nem akarom... Legyen egy szép esküvőd, ha már nekem nem lehet... hehe... és vidd tovább a Kaulitz nevet! Most kezdődik csak az életed... Használd ki! Oh, és ne aggódj, nem váltak el még útjaink! Végig fogom figyelni mit, és hogyan csinálsz! Majd mikor sok év múlva a te időd is lejár, együtt újjá születünk... új élet... új esély... nem kell majd titkolóznunk... de a legfontosabb, hogy most jó nőt vegyél el! Ja, és annyi kérésem volna, hogy legyen szép temetésem, és hogy a rajongók ne tudják meg miért haltam meg... egyébként nem fájt semmi, nem is volt túl nehéz dolgom, csak beadtam magamnak az összes anyagot ami volt... Na szia, majd találkozunk, addig is nagyon szeret:
Bill"

Bill egy lelkesítő levelet akart írni, bár Tom kedve 100%-ig elment a nősüléstől, a gyerekneveléstől, sőt, magától az élettől is. Bill hitt valamiben... Lehet hogy a valóságtól teljesen eltérő dolgokban, de valamiben hitt. Mindig is nagyon jó ember volt, igaz, élete végére már kicsit elmeháborodott, de akkor is jó ember! Ha Tom kételkedett volna Bill elképzeléseiben, most akkor is rájött volna, Bill érzései valósak voltak.
- Nem... Bill... ez nem... ez nem igaz! BILL! - bújt hozzá - Nélküled nem tudok élni! Hát nem érted? - teljesen hozzábújt a halott testhez; magához szorította. A világ minden kincséért sem engedte volna el. Úgy érezte, eljött a világ vége... szó szerint... itt a vég... Billre nézett... Nyomott egy csókot szájára... hideg volt... és száraz... Emlékezett: mindig azért panaszkodott: Bill túl nyálasan csókol. Jajj, de bárcsak most is úgy csókolna! A fájdalom szívszorító. Az egyetlen ember, akit igazán szeretett, elment. Miért...? MIÉRT?! Olyan jó ember volt... mostanra már kicsit zavarodott, de hibátlan ember! Tom csak egyre jobban szorította magához öccsét... Magát okolta… Ha nem megy kártyázni Gustavhoz… ha kicsit megértőbb… ha testvére tiltásai ellenére be ment volna hozzá… meglátta volna mire készül… pedig olyan egyértelmű volt... de nem vette komolyan öccsét… soha… ez az igazi oka mindennek… Ezekre gondolva még jobban hozzábújt Billhez. Hirtelen Georg, Gustav és Dr. Schwarz jelent meg az ajtóban. Beszéltek valamit Tomhoz, de ő nem hallott semmit. Csak Billhez volt bújva, kezében a levelet szorongatta, szemei ki voltak sírva, és remegett... egész testében... Szívverése felgyorsult, és mindent sokkal lassabban kezdett megélni. Nem gondolt, nem tudott semmit. Nem érzett semmit, csak a leírhatatlan fájdalmat. Az ajtóban nem sokkal később egy hordágyas alak jelent meg. Elindult Bill felé. Megpróbálta a ragaszkodó Tomot lerángatni róla, de nem sikerült. Georg és Gustav segítségére is szüksége volt. Így már persze könnyű a dolga! Tom csak görcsösen állt, egy ideig a falat támasztotta, majd a talaj kicsúszott lába alól, s így összeroskadt a földre. Látta a bandatagok iszonyú kétségbe esett arcát. Nem sokkal később látta édesanyja zokogását; Gordon vigasztalta őt, majd beszélt valamit Tomhoz, aki még mindig nem hallott semmit, csak saját szíve dobogását. Látta, hogy testvérét éppen most takarták le valami pokróccal. Tátott szájjal, kifejezéstelen arccal bámult előre, talán még egy kicsit nyála is kicsordult. Nem létezett semmi, csak az üresség és a kín. Arra lett hirtelen figyelmes, hogy az emberek száma nagyon megnőtt. A legtöbben együtt érzően, szomorúan néztek rá, de tévképzelete szülöttei pedig mintha gyűlölködve, haragosan, vádlón figyelték volna. Sokáig csak ült csendesen, előre figyelt, nem szólt semmit. Ám hirtelen felállt, elindult le a lépcsőn, a sok ember között suhanva. A konyhát vette célba. Csak battyogott előre. Egy-két ember talán megszólította, de Tom észre sem vette. Csak haladt. Majd a konyhaszekrénynél megállt. A legfelső fiókot húzta ki. Egy tok lapult benne. Bill tokja. Amiben egy kifaragott nyelű zsebkés volt található. Tom emlékezett, nem rég lett kifenve. Ez volt a legélesebb dolog a lakásban. Nem akart magának túl nagy fájdalmat okozni. A késsel a kezében elindult ki az utcára, ahol egy ember sem volt. Mikor kiért, lekuporodott a ház előtt lévő szépen karban tartott gyepre, majd a késsel egy nagyot csapott bal csuklójára. Hang nem jött ki ugyan a torkán, viszont nagyon nagy fájdalma volt most már fizikailag és lelkileg is. Az emberek elindultak kifelé a házból Tom után; érezték hogy valami nagy szörnyűség lesz. Tomnak elege lett a kínzó fájdalmakból, s így megadta magának a végső és sorsdöntő kegyelemdöfést, szíven szúrta magát, és azonnal meghalt. Az utolsó pillanatban mégis meghallott valamit. Egy kiáltást:
- Tom, ne!!
De azt nem tudta már kivenni, hogy kitől származott.
E két lélek azóta talán együtt van, és boldogok. Talán sikerült új életet kezdeniük, mert minden halál egy új élet kezdete.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése