2011. augusztus 3., szerda

What will tomorrow bring? (4.fejezet: New Chance)

És itt van az utolsó rész. :)


New Chance (2009.10.11.)

Tom Kaulitz verejtékben fürödve nyitotta ki szemeit. Először minden homályos volt. Első gondolatai: 'Hol lehet Bill? Mi van vele? Jól van?' Ránézett a feje melletti szekrényen található naptárra. 2010. augusztus 15.-e van. Mintha tegnap 2011 augusztusa lett volna... Furcsa gondolat... Érezte, hogy valami nem stimmel. Mi történhetett? A dolgok mind-mind homályosak voltak. Bizarr érzései keletkeztek Billel kapcsolatban, de nem tudta megfogalmazni, nem tudta megfogni. Talán az álma miatt. De álmodott egyáltalán valamit? Nem emlékezett semmire. Csak halvány képfoszlányok. Törte a fejét. A következő másodpercben viszont hirtelen minden eszébe jutott, egyszerre. Minden kicsi apró részlet egy villámcsapásra. Feje belesajdult, de sokkal jobban zavarta a következő gondolat: 'Te jó ég! Lefeküdtem az öcsémmel?! Atya Isten! Mi a fene folyik itt?!' szívverése felgyorsult. Lenézett takarója alá, és látta, hogy igen csak beleélte magát a dolgokba az éjszaka folyamán. 'Ilyen nincs!' Következő gondolatai kíséretében pedig aggodalmaskodni kezdett. 'Bill beteg? Drogozott? Mi van?! Mindketten meghaltunk??!' Nem tudta mire vélni álmával kapcsolatos emlékeit. Felzaklatták őt. 'Bill azért halt meg, hogy nekem jobb legyen? Új élet? Új esély?' Egyre gyorsabban vette a levegőt. Hirtelen bevágódott az ajtón Bill,  hasonló állapotban Tomhoz. Látszott rajta, hogy ő is ugyanúgy meg van viselve mint bátyja.
- Tom... - szólt rekedtesen
- Höh...? - reagált Tom - mi baj? - kérdezte
- Asszem rosszat álmodtam - indult el az ágy felé.
- Ja... én is... asszem... hülyeség... utálok álmodni...
- Én sem szeretek... - leült - mit álmodtál?
- őőő... - nézett végig Billen zavartan, majd nyelt egyet - ha... hagyjuk... lé..nyegtelen...
- Ja, ok. Kb. én is...
- Az... az jó... ki mennél? Szeretnék felöltözni.
- Mi? - pár másodpercig nem fogta fel hogy ez a valóság, igen is ki kell addig mennie. - ja,
ok... persze... ki megyek...
- Kössz.
Bill kifáradt az ajtón. Most már mindkettőjük tudta; ugyanazt álmodták. Billnek különös gondolatai támadtak. 'Álom...? Érdekes...' Tom nem sokkal később teljesen fel volt már öltözve, így Bill is visszajött.
- Tom... - kezdte el, de egy ideig nem bírta folytatni.
- Igen? - nézett Tom kérdően
- Szerintem... őő... szerintem ez nem álom volt...
- MI VAN?! Ezt meg hogy érted?! Ez nemm... történt meg!
- Tudom... - nézett Bill kicsit szomorkásan, nagy boci szemekkel.
- Bill, mi a fene ez a szomorú nézés?! Mi a fene van veled?! - idegeskedett.
- Tom... veled volt már olyan, hogy több mint egy évet megálmodsz úgy, hogy minden egyes
másodpercre emlékszel utána?
- Nem... ez... ez... értelmetlen!
- Szerintem ez nem simán egy álom... a valóság volt... ez meg egy új esély, hogy most nem szúrjuk el a dolgokat.
Tom csak némán ült. Megpróbálta feldolgozni amit ikre mondott. Talán igaza van...
- Én nem rontottam el semmit! - mérgelődött - Te rontottál el mindent!
Bill erre nem mondott semmit. Nyelt egyet, majd szemei bekönnyeztek.
- Tudom...
- Én is tudom! Minden beteges dolgot elindítasz, aztán meg azért sír a szád, hogy normális életet akarsz! Aztán meg bedrogozol, sajnáltatod magad, majd véget vetsz az életednek, és mindkettőnknek csak rosszabb lesz! Ez történt! Ezek közül mi az én hibám?! - akadt ki Tom
- Semmi... - kelt fel Bill, majd szép lassan kisétált az ajtón. Tom csak ült az ágy szélén, és végig nézte ezt. Előző szavait ahogy kimondta már meg is bánta, de valakit hibáztatnia kellett. Összeszedte magát. Elindult nem sokkal később Bill után. Eszébe jutott, mennyire nagyon szörnyű érzés volt Bill élettelen testét rázogatni. Inkább meghalna, minthogy újra átélje azt. Elindult lefele a lépcsőn, ami erre halkan nyikorogni kezdett. Eszébe jutott az is, ma már hotelben fognak aludni. Nem igazán örült neki, de nem volt más választása. Ha minden jól alakul, ma indulnak turnéra. Leért. Nagy meglepetésére Bill csak ült a földön, és nagyban gondolkozott.
- Bill... - kezdte Tom.
- Mi van? - felelt egyhangúan.
- Ne haragudj...
- Az nem fog menni...
- Bunkó voltam...
- Tudom...
- Már bánom amiket mondtam...
- Gondoltam... de bánhattad volna korábban is...
- Kérlek! - lekuporodott öccse mellé - Bocsáss meg... szeretlek...
- Én viszont nem - felé fordította a fejét, s könnyes szemekkel folytatta - utállak.
- Bill...
- Én tényleg utállak...
- Komolyan...? - esett Tom kétségbe
Bill nem tudta előző szavai valósságának mértékét, de úgy érezte, visszavágott testvérének.
Viszont persze csak eddig bírta, folytatta mondandóját.
- Nem... nem... nem tudom mit érzek most...
Tom csak egy nagyot sóhajtott
- De azt tudom - folytatta Bill - hogy mit kell tennünk. Menj el... ne... én megyek el... Még ma... Ha együtt vagyunk, nem bírunk semmit sem feldolgozni. Elmegyek... nem is tudom... mondjuk Hawaii-ra. vagy Londonba... vagy Hollandiába.... ott legális a füvezés... igen... oda megyek... na nem... csak vicc volt... Liverpool... az szép hely.
- Komolyan beszélsz? - nézett Tom kétségbe esetten.
- Igen... ez a megoldás - felelt Bill hidegen - így lesz a legjobb.
- Biztos? . aggodalmaskodott
- Az...
- És mikor jössz vissza?
- Nem tudom, vissza jövök-e.
- De... de... ez...
- Tom, ssh... nyugi!
Bill felkelt, elővette mobilját, és felhívta a légitársaságot.
- Hállo?
- Jó napot! Szeretném megkérdezni, hogy mikor, és hova megy a következő repülő?
- Ma este, 20:37-kor, Angliába.
- Rendben, szeretnék egy jegyet foglalni.
- Egy pillanat... Egy hely még van... Mondja a nevét!
- Bill Kaulitz
- Bill Kaulitz?! A lányom oda van magáért! Majd szeretnék neki egy autogramot kérni! Megoldható?
- Igen persze... - mosolygott, bár ezt a vonal másik végén lévő személy nem láthatta.
- Köszönöm.
- Semmiség... viszhall...
- Viszhall.
Tom éppen megszólalna már, de Bill újra telefonálni kezdett.
- Hállo? Dr Schwarz?
- Őő... Igen... Miben segíthetek? - felelt egy zavarodott hang.
- Szeretnék kérni egy vizsgálatot, hogy van-e agydaganatom.
- Már elnézést, de kicsoda maga?
- Jajj, de modortalan vagyok, bocsánat. Bill Kaulitz vagyok.
- Rendben, akkor előjegyzésbe veszem.
- De nekem sürgős lenne... nem lehetne még ma?
- Hát végül is... megoldható ha eleget fizet...
- Na, azzal nem lesz probléma - felnevetett - akkor indulok már most!
- Jó legyen, viszont hallásra!
Bill letette a telefont, majd elindult ki az ajtón.
- Bill... - kezdte el Tom, de mire folytatta volna, Bill már nem volt a lakásban. Tom leült az asztalhoz, kezeivel megtámasztotta a fejét. Egy könnycsepp folyt végig arcán. Nem akarta elfogadni, hogy Bill el akar menni. Ez az élt igazságtalan. Kezdte azt gondolni, hogy talán tényleg... tényleg ez a megoldás... Hogy elválnak útjaik... Mert... másképp... olyan dolgok történhetnek, amik nem helyesek... Sokat gondolkozott. DING-DONG elmélkedéséből csöngetés zökkentette ki. Tom kedvetlenül felkelt, ajtót nyitott. Simone állt előtte.
- Anyu... Bill elmegy - közölte neki csak úgy, üdvözlés nélkül.
- Hova? - nézett döbbenten
- Elmegy... miattam...
- Ezt hogy érted? - simította végig fia kétségbe esett arcát
- Sehogy... mindegy... újra akarja kezdeni a dolgokat... lényegtelen...
- Én ezt... nem értem... Mi a baj?
- Semmi...
Ekkor beállított Bill az ajtón.
- Szia anya! Képzeld, elutazom még ma!
- Igen, tudom. Mondta Tom. De miért? - érdeklődött.
- Csak kicsit ki akarom magam pihenni egyedül...
- Végül is jó ötlet 1-2 nap pihenő... Segítek csomagolni!
- Jó, már most elkezdhetjük!
Tom elindult a szobájába. Hihetetlen, hogy Bill elmegy... és elveszíti őt még egyszer... Leült a kanapéra. Bekapcsolta a Tv-t, hátha egy kicsit tud másra koncentrálni. Éppen egy hölgy taglalta, hogy Berlin környékén csoda történt. Tegnap délután hóhullás volt. Minden meteorológus csak tippelget, gondolkodik, mi válthatta ki ezt. Persze Tomot ez most nagyon nem érdekelte, inkább csak Billen járt az esze. Hogy mennyire szereti. Meg hogy mennyire nem akarja elveszíteni. Meg hogy ezért mennyire megtenne mindent. Azt gondolta, biztos van más megoldás. De mi? Maga sem volt teljesen tisztában érzéseivel... Csatornát váltott. Itt már arról volt szó, hogy rájöttek, mi váltotta ki a korai havazást, és hogy Németország teljes lakossága készüljön fel rá, melegen kell öltözködni. Ennyit jegyzett meg. Hátradöntötte fejet, becsukta szemeit, és nagyokat sóhajtott.
***
- Bill, mindent elraktál? - aggódott Simone
- Igen anyu, mindent... - mosolygott Bill
- Hé, haver, aztán szedjél ám fel dögös csajokat! - bíztatta Georg
- Hááát... - felnevetett - nem ígérek semmit.
Gustav egész idáig csendben volt, de most megszólalt.
- Bill... ugye tényleg csak 1-2 napra mész el?
Bill csak hallgatott... mit mondhat erre?
- Őő... bizonytalan ideig leszek... távol...
- Szegény Tom... - Simone - biztos nagyon bánja, hogy nem tudott kijönni.
Bill nem felelt. 'Tom bánja? Ugyan... Nem véletlen nem jött el... Utál... vagy csak fél...' erre gondolt, de nem ezt mondta.
- Igen... biztos bánja.
Csak üldögéltek... hallgattak...
- És... milyen hotelben szállunk meg Bill...? - ez Saki volt.
- Jóban - Bill - Csak egy ideig kell velem lenned, nyugi. Csak az első időkben...
- Dee... nem csak 1-2 napra megyünk? - nézett össze zavarodottan a többiekkel.
- Ja, öö... de... igen... 1-2 nap.
Újra hallgattak. Bill fütyörészgetni kezdett. Ránézett órájára. 'Mindjárt itt az idő, mindjárt indul a gép.' De nem akart elmenni. Nem akarta Tomot itt hagyni. A vágy, hogy közelében érezze magát, egyre nagyobb lett. De tudta, hogy ez a megoldás. 'Azok... a dolgok nem történhetnek meg... vagy... de... ha... esetleg...' Bill kezdett eljátszadozni a gondolattal. Egyre zavarodottabb lett. Jajj, csak jó lenne már túllenni azon a rohadt felszálláson! Kicsordult egy könnye, de jól eltakarta.
- Bill... a csomagjaid hol vannak? - aggódott Simone.
- Jó helyen... már abban az izében - felelt - a kézi poggyász viszont nálam van. - nyugtatta Bill édesanyját.
- Biztos elmész? - tűnődött Georg.
- Igen... biztos...
- Nem gáz hogy halasztjuk a túrnét…? - Georg
- Azt mondta David hogy nem…
- Akkor jó…
- Hozzak valamit enni, Bill? - Gustav
- Nem, kössz... úgyis mindjárt megyek...
- Ja, ok...
Újra kínos csend keletkezett. Bill legbelül már zokogott a gondolattól hogy elmegy, és hogy tudta, ezt kell tennie. Tudta, hogy Tom is így gondolja. Nem akarta ennél jobban összezavarni se Tomot, se önmagát.
- A 20:37-es gép utasai fáradjanak a beszállókapuhoz! - ez a hangosbemondó volt.
Bill kedvetlenül felkelt, majd elindult lassacskán. A kapu olyan távolinak tűnt. Már a szabadban jártak. Közeledett a cél.
- Vigyázz magadra Bill! - integetett Simone, mert tovább már nem jöhettek.
- Igen Bill! Vigyázzatok magatokra, te is, meg Saki is! - ez Georg volt
- Ja ja! Saki, vigyázz Billre! - Gustav
- Úgy lesz! - bíztatta őket Saki
Bill csak mosolygott. Nem igen hallott semmit a gép zúgásától. Már éppen a hosszú lépcsőre lépett volna, mikor a zúgás mellett egy ismerős hangot kezdett észlelni, egyre hangosabban, és közelebbről.
-BILL! NE MENJ! NE SZÁLLJ FEL! - bukkant fel Tom, s közben rohant Billhez, nem is figyelve, hogy már rég olyan helyre ért, ahol csak az utasok tartózkodhatnak. Lökte maga előtt el az embereket, egy-kettő meg is szólította: "Uram! Nem mehet tovább!" De Tom nem foglalkozott velük. Bill úgy érezte mintha villám csapott volna belé. Tom itt van... érte jött... nem akarja hogy elmenjen... csodálatos érzés. A többiek döbbenten figyelték Tomot nyitott szájjal: 'Ezt meg mi lelhette?'
- Bill! Bill! Ne hagyj itt! Ne... - állt meg kb. 10 m távolságban öccsétől, innentől csak sétált.
- Tom... el kell mennem...
- Nem kell... - haladt tovább öccse felé.
- De igen...
- Bill... ha én nem vagyok, ki segít át a rákon? - kérdezte Tom.
- Nem kell senki... nem maradhatok, hogy még egyszer hibázzak...
- Én hibáztam... nem voltam elég megértő... Igaza volt Georgnak...
- MI?! - Georg a neve hallatán hangosan megdöbbent, majd csak némán figyelt.
- Hé, jobb lenne ha haladnátok! Indulni kéne! HAHÓÓ! - sürgette őket a pilóta.
Bill ugyan fellépett a lépcsőre, de Tom visszarántotta őt.
- Bill... szeretlek... - Tom - az én hibámból... haltál meg... - hangja egy pillanatra eltorzult a sírástól - nem hagyom, hogy megtörténjen ilyesmi... még egyszer... Nem veszítelek el újra!
- De... de... de...ha... ha maradok... nem félsz hogy...? - kérdezte Bill megsebződve, majd lassan távolodni kezdtek a repülőtől.
- Nem... nem ott volt a hiba... aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni...
- Gondolod? - nyelt egyet Bill.
- Igen.
Mindkettőjük úgy érezte, előre meg van írva mit kell tenniük. Pedig nem volt. Az álom hatására, mindketten azt hitték, előre ki van tervelve életük. Már egészen messze kerültek a géptől...
- Ó, a picsába! Nem szórakozok ilyennel tovább! - kiabált a pilóta, majd felszállt a géppel.
Simone, Saki, Georg és Gustav csak bámulták a történéseket. Saki egészen közel állt, így mindent hallott, viszont nem értett semmit. Bill és Tom ajka közeledni kezdett egymás felé. Bill kezéből lassan kicsúszott a kézi táska. Már érezték egymás leheletét. Érezték: most dől el minden. Tom keze elveszett Bill hajában. Ismerős, és mégis új érzések.  Megszűnt a világ létezni, az sem érdekelte őket, ki látja a jelenetet. Úgy érezték ezt kell tenniük. Csak egy csók... egy apró csók... ami mindent megváltoztat. Ez a nyamvadt álom teljesen befolyása alatt tartotta az ikreket. Már talán kicsit össze is értek ajkaik, mikor hirtelen elmúlt a kábulat hatása, s teljesen egyszerre az fordult meg fejükben: 'Te jó Isten! Az csak egy rohadt álom volt! Nincs megírva semmi!' S a romantikus csók elve hirtelen egy drámai öleléssé változott. A két egyforma test egymásba borult.
- Tom... - sírta Bill testvérének - szeretlek! Nagyon... mint drága bátyámat, akire mindig számíthatok, akire mindig felnézhetek, aki mindig megvéd... Szeretlek...
- Én is - Tom is elsírta magát - szeretlek nagyon! Nagyon! Ha elmennél, meghalnék! Te vagy az én drága öcsikém! Vigyáznom kell rád! szeretlek...
Csak szorították, ölelték egymást. Nem akarták elveszíteni a másikat. Elég volt egyszer megtapasztalni, hogy milyen az. Most még a legnagyobb erő sem lett volna képes szétválasztani őket. Kb. 10 percen át ölelték egymást, majd nagy nehezen abba hagyták ezt, s egymás szemébe néztek. Megcsörrent Bill telefonja.
- Hállo? Bill, maga az?
- Igen, én vagyok, jó estét doktorúr!
- Jó estét! Csak azért telefonálok, hogy szóljak, az eredmények.... negatívok lettek!
- Igazán? - derült fel Bill
- Igen! Maga nem rákos! Miből gondolta, hogy az?
- Lényegtelen... köszönöm szépen! Viszhall! - letette a telefont, s Tom nyakába ugrott
- Tommy! Nem vagyok beteg!
- Oh mein Gott! Ez csodálatos!
A többiek még mindig szótlanul álltak, nem értettek semmit. Simone pedig elment valahová. Hirtelen Bill arcát hideg szellő csapta mag, dideregni, fázni kezdett. A következő pillanatban pedig már szakadt a hó...
- Havazik... - elmélkedett Bill - de ilyenkor? Hihetetlen... viszont olyan gyönyörű... csak ne volna ilyen hideg... - vacogott
- Igen... volt róla szó a Tv-ben is... ezért jöttem melegebb pulóverben.
Összemosolyogtak. Egy-két perc múlva már kb. 20 cm-es hórétegben álltak.
- Ez csak egy rossz álom volt. Semmi több. Ugye? - kérdezte Bill zavarodottan.
- Igen. Nem volt semmi több. Csak egy összezavaró álom. Felejtsük is el, gyorsan.
- Jó gondolat.
Mosolygott Bill, s közben erőteljesen vacogott. Tom széttárta neki pulóverét, jelezve ezzel, hogy nyugodtan bújjon hozzá. Billnek persze több se kellett, s rögtön befészkelte magát a meleg ölelésbe, Tom fölsőjébe, s közben csak mosolygott úgy mint Tom. Boldogok voltak. Olyan boldogok, mint még soha. Nagyon szerették egymást, s azt is tudták, ez a kapocs ami köztük van, a legértékesebb a világon. Sokáig csak így álltak, és figyelték egymás lélegzetvételét. A biztonsági őrök pedig valószínűleg mással lehettek elfoglalva, mert az ikrek még mindig tiltott helyen álltak.

- Szent Isten! A csomagjaink a gépen maradtak! - nézett Saki
kétségbe esetten Billékre.
- Ne aggódj Saki! - bukkant fel Simone - az előbb telefonáltam az angol légitársaságnak, hogy ahogy megérkeznek, küldjék őket vissza. Kicsit sokat kérnek érte, de azon nem múlik... - mosolygott, s közben nyugtatta a testőrt.
- Oh, hála az égnek! - fellélegezett
Bill és Tom pedig még mindig egymás ölelésében tartózkodtak, áradt belőlük a melegség. Georg és Gustav is kezdett márészhez térni.
- Na, gyerünk haza! - jelentette ki Georg
- Ez jó ötlet, csatlakozom! - Gustav
Ők ketten elindultak kifelé a reptérről. Nem sokkal később Saki is utánunk indult. Simone viszont az ikrekhez szólt.
- Na, mi lesz Kaulitzok? Mire vártok? Tapsra? Egy-kettő! Mozgás kutyaütők! - felnevetett. Nem értett a történtekből semmit, de ismerte már a fiait: ki érti őket? Úgy gondolta, biztos kapni fog majd magyarázatot, de most inkább nem faggatózik, érezte hogy valami komoly dolog történt velük. Bill és Tom egymásra nézett, s szorosan, egymás közelségében indultak el; Bill még gyorsan felkapta a földről hó lepte kézi táskáját.
- Szz... ez hideg volt... - felszisszent.
- Majd én felmelegítelek... - mosolygott Tom, s egy lágy csókot nyomott öccse homlokára.
Így haladtak tovább, míg ki nem értek a közútra, mert ott kocsiba szálltak, s míg haza nem értek, csak ültek szótlanul, boldogan, egymás ölelésében.
   Mindenkivel előfordul, hogy olyat álmodik, ami felkavarja. Aminek semmi köze a valósághoz. Vagy ami félelmeinket tükrözi. Az ikreknél pedig nem furcsa dolog, ha ugyanazt álmodják
   Nem történt köztük semmi. Nem vetették magukat egymásra forró csókjaik kíséretében. Pedig erre számítottak, míg az álom hatása alatt tartotta őket. De nem. Még nem. És talán soha. Nem éreztek egymás iránt szerelmet. Legalábbis tudatosan nem. De szívük mélyén... a tudatalattiban... na az más kérdés... A józanész erősebbnek bizonyult minden érzésnél... egyelőre... és talán örökre... Új esély... új élet... Mindent nagyon meg kell fontolni.
Viszont örök kérdés marad: Vajon mit hoz a holnap...?

Vége.

2 megjegyzés:

  1. Hát ez.....áhh!! >< ez....hát erre egyszerűen nem lehet mit írni....csodálatos!!

    VálaszTörlés