2011. december 2., péntek

Novella: Zum letzte Male

Üdv, drága olvasóim! :) (ha vagytok még. xD)

Igazából az előző bejegyzést tekintve enyhén csalódtam... Nem gondoltam volna, hogy majd csak addig juttok az olvasásban, hogy "ez nem TWC", és gyorsan kiléptek... Egy-két személytől azért vártam volna, hogy elolvassa az előző bejegyzést, főleg azoktól, akikről tudom, hogy semmi kifogása nincs a "nem-twc-s" történetekkel...
Komolyan mondom, ennél jobb "heteró" történetet még nem olvastam...  :))
Szóval én még egyszer figyelmetekbe ajánlanám ám, nem fogjátok megbánni, szánjatok az új dolgokra is időt :)))
Már a második és a harmadik rész is elérhető, itt, Kyra blogján!
Hajrá drágáim, művelődjetek!:P

Szóval ennyit erről a témáról. Én most hoztam nektek egy új novellát - nem tudom, kinek hogy fog tetszeni -, de remélem, azért páran még nézegetitek e blogot. Báár... már ebben sem vagyok biztos, őszintén szólva. xD


Ja, és indítottam egy új blogot, ami a TH-tól teljes mértékben független! Személyes dolgok vannak/lesznek fent, velem kapcsolatos dolgok, és ha végre sikerül összehoznom valami nem fanfic-es írást, az is oda fog kerülni. :))) Ha esetleg érdekel valakit, itten van a cím:
Legfőképpen a csigákkal foglalkozik, szóval szerintem még annyira sem lesz látogatott, mint ez az oldal. xD De azért remélem, egy-két embernek valamelyest elnyeri majd a tetszését. xĐ

A Jégbe Zárva következő fejezetét pedig megint csak halasztanám... na de mindegy.

Ha még ennyi bevezető szöveg után van kedved olvasni, most már be is fogom, itt van ez a hírtelen ötleten alapuló, nem túl hosszú novella. :) 
Jó olvasást^^



Zum letzte Male - Az utolsó alkalom.



Minden egyes koncert fenomenális volt. Néha persze előfordult egy-két hiba, de végül mindig jól sült el minden. Apró botlások, elfelejtett szövegek, félreütött ritmusok… de semmi nem rontotta el a hangulatot, soha. A rajongók minden egyes másodpercben extázist éltek át, és ezt Bill zavartsága is csak fokozta.
Na és persze azok a sejtelmes pillantások, amiket bátyja felé küldött…
Imádta, amit csinált. Ez volt az élete. A rajongók imádata éltette őt. A rosszindulatú emberekkel pedig nem foglalkozott.
Minden nap minden percében csak énekelt; teljes mértékben a zenének élt… és persze ikrének…
Akivel annyi mindent éltek át együtt… akivel annyira szerették egymást… és akivel volt egy közös titkuk… Sötét titok volt ez, amit senki nem találhatott ki. Eszement, morbid érzelmek.
De talán a világ legszorosabb kapcsolata alakult ki köztük az elmúlt évek alatt.
Ezen a napon, ezen a koncerten is minden jól ment. A négy tehetséges német zenész megint a kamerák kereszttüzében szerepelt.
Bill boldogan galoppozott végig a színpadon, miközben megállt testvérénél, és egy-két sort énekelt neki. Ezek után Georghoz is intézett pár kedves szót.
Természetesen a dobokhoz is odasétált…
- There’s no real love in you… Why do I keep loving you? – Teljes átéléssel énekelt…
Tom pedig végig a rajongólányokat pásztázta. Nem mintha jelenleg érdekelte volna bármelyikük is, de azért a látszatot meg kellett tartani… és hát Bill ide vagy oda, azért a tény, hogy bármelyik lányt megkaphatod, eléggé jó érzéssel tölthet el.
Hát idáig eljutottunk… Innen csak lefelé vezet az út…
Túl szép…
Érzem…
Valaminek történnie kell…
Hogy valóságos legyen… ez… ez csak egy álom!
Végig a tömeget figyelte, de azért néha öccsét is végigmérte, miközben eltöprengett egy-két dolgon. Egy ilyen törékeny, vékony fiúba hogyan szorulhatott ennyi érzelem? Hogyan tud így szeretni…?
- We climb the mountain, walk the desert, for our love… - Az énekes pedig megint csak ikre előtt állt, és mélyen nézett szemébe.
Ne, Bill, ezt ne csináld! Fáj… nagyon fáj… Annyira szeretlek! Ne akard, hogy elveszítsem a fejem!
Kétségbeesetten nézett vissza öccsére. A levegő csak úgy izzott köztük. Mindketten tudták, hogy így ennek nem lesz jó vége… Ha nem kezdenek valamit a helyzettel, hamarosan egymás ajkain fognak csüngni…
De végül, szerencsére ez nem következett be. Bill zavartan sétált vissza a színpad közepére, de már korántsem akkora átéléssel énekelt, mint korábban.
Nem veszíthetem el… Bill, nem veszíthetlek el!
Csak ez az egy gondolat dübörgött a gitáros fejében percekig…
Az a pár nappal ezelőtti fenyegetőlevél sem hagyta nyugodni. Bill nem foglalkozott vele, csak nevetett rajta, hiszen már annyiszor kapott ilyet, de Tom nem tudta kiverni a fejéből. Csak az az egy sor lebegett előtte, ami a levélben állt: „Ha elmész a hannoveri koncertre, az agyvelőd a buzi dobos pofájára fröccsen!”
Egy óvatlan lépés… egy elrontott pillanat… Mindent elveszíthetek! Bill, nem hagyhatsz el!
Egy pillanatra valamit meglátott odafönt, a nézőtér felett. Valami… mozgolódást…
De hisz’ ott nem lehetnek rajongók… Az a rész el van zárva a koncert idejére!
Maga sem értette miért, de egyre feszültebb lett. Koncertek idején mindig izgatott volt, ám ez a mostani érzés félelemmel töltötte el. Érezte, hogy valaki őket figyeli, és nem a rajongók közül… Talán ez az érzés adott neki elég erőt ahhoz, hogy felismerje még olyan sötétben is a látottakat.
Az egy… fegyver?! Bassza meg! Hát mégsem tréfa volt!
- Ne! Bill! – Gondolkozás nélkül ikre elé ugrott.
Megérzése helyes volt; a következő pillanatban lövés dörrent. A szilánkokra robbanó gitár látványa olyannyira sokkolta, hogy a testébe csapódó golyót nem is érezte. Úgy érezte, súlytalanul száll a levegőben, ahogy a lövés ereje hanyatt lökte.
Bill a döbbenettől rémülten látta, ahogy testvére teste a földbe csapódik, majd széles, véres sávot húzva maga után magállt közvetlenül lábai előtt. Az éles fájdalom csak ezután hasított belé, ahogy a lövedék végigszántotta arcát. Ám a fájdalommal mit sem törődve rogyott Tom fölé.
A bekapcsolt térmikrofonokon keresztül pedig az egész aréna fültanúja lett utolsó beszélgetésüknek.
- Jól vagyok… Jól vagyok… Szerencsére… a gitár fölfogta… fölfogta a lövést… - nyöszörögte.
Pont jókor cselekedett. Se túl hamar, és se túl későn… Ösztönösen tette, amit tett.
Pár pillanatig Bill csak nyöszörgött, de nem sokkal később üvölteni kezdett.
- Istenem! ISTENEM! Tom! ÚR ISTEN!
- Nyugi… van… másik… gitárom…
Tom mellkasából ekkor bugyogni kezdett a vér. Bill halálos rémülettel szaggatta le mmagáról a színpadi dzsekit, ám hasztalan próbálta a vérző sebre szorítani a rongycsomót; a vér tovább bugyogott… 
- Hívjon már valaki egy kibaszott orvost! – üvöltött zokogva.
Gustav és Georg teljesen megszeppenve álltak ott, megszólalni sem mertek. Az egész tömeg néma csendben állt, tátott szájjal; ők sem mertek megszólalni jó ideig.
- Bill… szeh… szeretlek… - nyögte.
- Én is, Tom, én is szeretlek! – sírta az énekes, miközben testvérét még mindig a karjaiban tartotta.
Tom erőtlenül, remegve felemelte egyik kezét, és beletúrt öccse hajába, majd magához húzta. Nem kellett erőszakoskodnia, Bill szinte magától hajolt oda hozzá.
Gyengéden csókolták meg egymást, nem foglalkozva semmivel. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ajkaik összeforrtak. De ebben benne volt minden. Az eltelt évek történései, az összes gyerekkori emlék, a szoros kötelék, ami köztük van, és a szenvedés… Az elkövetkezendő évek kínkeserves magánya. Pillanatokon keresztül csókolták egymást, a fényképező gépek halk, de mégis fülsüketítőnek ható kattanásaival pedig nem is foglalkoztak.
Bill remegve, rázkódó testtel hajolt el bátyjától, kinek ajkait már csak pár szó hagyta el:
- Bill… soha ne felejtsd el… mennyire szerettelek… - hörögte, miközben halvány vércsík szivárgott ajkai közül – Kérlek… ne csinálj semmi… hülyeséget… - Még utoljára szorosan megmarkolta ikre pólóját, ahogy kicsit felemelte a felsőtestét, de utána erőtlenül dőlt vissza.
Kezei gyengén hullottak Bill derekáról maga mellé a földre, és lehunyta szemeit. Örökre.
- NE! Tom, nem hagyhatsz el! ÚR ISTEN! – Bill üvöltése lassan hisztérikába csapott át, ahogy fejét ikre holttestére hajtotta.
Perceken keresztül, ordítva zokogott. Közben pedig megérkeztek az orvosok is egy hordágyat vonszolva, de látván a szenvedő énekest meg sem mertek mukkanni sokáig.
A tömegből elhangzott egy-két feljajdult sikoly, páran felzokogtak, és csak ekkor kezdtek el mozgolódni.
Georg és Gustav lassan botorkáltak az énekeshez, óvatosan térdeltek mellé, miközben gyengéden átölelték. Bennük is egy világ dőlt össze… A szívük olyan erősen sajgott, amit még nem tapasztaltak. De erősnek mutatták magukat, csupán könnycseppek csordogáltak arcukon… Billnek lelki támasz kell, ezt jól tudták; az ő felelősségük innentől, hogy a fiú megérje a holnapot…
Az utolsó csókkal pedig nem foglalkoztak… már nem is emlékeztek rá, hisz’ ők mindvégig sejtették…
Bill még nagyon sokáig térdelt ott. Nem volt ereje felkelni. Csak szorította magához Tomot, és el sem tudta képzelni, hogy ő majd ezek után szépen felkel, és odébb áll. Egyszerűen képtelennek érezte magát ehhez. Nem hitte, hogy ezek után lesz még folytatás…
A lelke egyik része eltűnt. Kivágtak belőle egy darabot. Üres… minden olyan üres…
- Nem tudok nélküled élni… - suttogta halkan, de mégis egy egész tömeg számára tökéletesen érthetően, miközben még mindig Tomhoz volt bújva szorosan.
Úgy érezte, minden lelassult körülötte az utolsó néhány másodpercben; a színpad széléről Davidet látva felé indulni rohanvást, valamit mintha kiáltana is, de csak halk morgás jut el hozzá.
Később, mikor már a rendőrök is megérkeztek, és sorban elkezdték kihallgatni az összes jelenlévőt – mivel mindenki gyanúsított lett -, remegve, üveges tekintettel állt fel. Szemében az elveszettség, reményvesztettség, a szerelem és az elszántság tükröződött.
Egyre kevésbé érezte úgy, hogy testvére utolsó kérését be tudja tartani…

szerző: Neserly Molly

12 megjegyzés:

  1. Jesszusom, Molly... Ez nagyon durva és tragikus lett... Elmorzsoltam egy pár könnycseppet olvasás közben... Viszont nagyon tetszett, ahogy megfogalmaztad az érzéseket. És imádtam, hogy nem egy sablonos végszó volt az utolsó mondat. :) Nagyin jó lett! :)
    puszillak ^^)

    VálaszTörlés
  2. 3 dolgot szeretnék mondani.
    1: hülye vagy!
    2: morbid is,
    3: ez baszott jó!!!
    *.*

    VálaszTörlés
  3. :( De szomorú...Én viszont imádom a drámai befejezéseket. Nagyon ütős kis novella volt, gratu,szép munka.
    Feltétlenül ellátogatok a másik blogodra is.

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok ^^ Hát nem is tudom, mit mondjak, nagyon szépen köszönöm!! *-* Nagyon cukik vagytok, és nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszéseteket! *___* <3

    VálaszTörlés
  5. Ez nagyon szomorú...:'(
    De egy valami szemet szirt...Nem Bill halt meg....o.O
    Ahj Molly ez oolyan széééép :'(
    Szegény Tom...Szegény Bill
    Szegény őőők !!! :'( :'( :'(

    VálaszTörlés
  6. Alisa ^^ Köszönöm kommentedet ^.^
    Igen, egyébként azért nem Billt öltem meg, mert már nekem is elegem lett abból, hogy mindig őt nyírom ki. Vagy betegítem meg valahogy. xD Tom is kapjon már valamiiit. >.< Na mindegy.
    Nagyon örülök, hogy tetszett ^.^ <3

    VálaszTörlés
  7. Ez tök szomorú:( De az is hogy csak ilyen későn tudtam elolvasni:D Amúgy nagyon tetszik!:DD

    VálaszTörlés
  8. szijó ^^ köszii a komikáát, nagyon örülök, hogy tetszett ^.^

    VálaszTörlés
  9. Hú apám! Az évek során igencsak szokásommá vált, hogy sírok a depis sztorikon, de most ez mégjobban előtört belőlem. Aztán már csak anyum aggódó tekintete, és az a sok: mi történt... fúh! teljes sötétség. szinte magam előtt látom az egész sztori menetét! jézusom Molly... nagyon szép és jó lett! borzasztóan jó volt a fogalmi rész is meg minden :D esetleg hasonlók vannak még a tarsolyodban? *.* szeretem a depiendet! ^^ azon ki tudom sírni magam... :) sok rossz dolog történt már velem is az életben - de egyik sem érhet fel egy ikertestvér (aki ráadásul a szerelme is) elvesztésével... :S csodálatos! csak gratulálni tudok ^^

    VálaszTörlés
  10. Meloddy *___* Nagyon nagyon köszönööm.
    Azt sem tudom, mit mondjak. :$
    Nagyon aranyos vagyol *-*
    én is szeretem a depiendet ^^ És hát vannak még ötleteim ^^
    köszönöm még egyszer ^.^

    VálaszTörlés
  11. Hűűű, és hűűű!! Nagyon depressziv... izé... van ilyen szó?
    Élveztem, illett a hangulatomhoz! Ügyi vagy nagyon!
    És nagyon köszi, hogy így a szíveden viseled a blogomat, nagyon-nagyon jól esik, és elképesztően hálás vagyok érte. (És nem utolsó sorban meghatott is.. szipszip)
    És még véletlenül sem lépek csigára, se mezítláb, se cipőben! >.<
    Pusz!

    VálaszTörlés
  12. Kyra, köszönöm széépen*___*
    Igen, szerintem van ilyen szó. xD
    Ez csak természetes, hogy törődöm a blogoddal, hiszen nagyon imádom, ahogyan írsz ^___^
    És nagyon helyes, ügyelnünk kell a csigák biztonságára :P xD
    Puszii^^

    VálaszTörlés