2013. augusztus 17., szombat

Hülye raszták! - 7. fejezet: Szülő (közös fordítás Kaylinne-nel)


Sajnálom, hogy a múltkori szombat kimaradt. :/ Ezt is igazán gyorsan kellett megcsinálnunk.><







Hülye raszták!
7. fejezet: Szülő


Két fej fordult teljesen egyszerre az ajtó felé, nagyra nyílt szemekkel, duzzadt ajkakkal, vörös arccal, szorosan egymáshoz préselődve.
- Francba – sziszegte Tom, gyorsan elengedte Billt, és arrébb mászott, ahogy a tekintetét végig Georgon tartotta. – Francba, francba, francba, francba, francba.
Georg csak bámulta az előtte lévő jelenetet, ahogy próbált valami logikus magyarázatot kitalálni, hogy Tom miért feküdhet félig Billen, és csókolhatja mindent beleadva. Végignézett az ikrek vörös arcain; a bűntudat, ami mindkettőjükből áradt, majdnem olyan jelentős volt, mint a feszültség a szobában.
- Uhm… - mondta Georg hülyén, ahogy próbálta a megfelelő szavakat megtalálni. – Esetleg megpróbálnátok ezt megmagyarázni?
Tom lassan kinyitotta a száját, de Georg felemelte a kezét, hogy megállítsa, amit tudott, hogy jönni fog.
- És ne mondd, hogy valami bizarr leckét adtál Billnek; már tizennyolc éves, tudja, hogy kell csókolózni. - Tom újra becsukta a száját és a szoba fájdalmasan csendessé vált. - Szóval? – Georg rémültnek érezte a hangját, és elgondolkozott, ezt vajon az ikrek is észrevették-e. Igazából mibe is rohant bele?
- Georg – Bill hangja magas volt, egyértelműen ő maga is pánikolt. – Ez… ez nem az, aminek látszik.
- Nem az, mi? – kérdezte cinikusan.
- Nem. – Bill könyörögve Tomra pillantott segítségért, amit nem kapott meg. Tom lefagyott, mereven bámulta az ágyat, egy millimétert sem mozdult. – Mi csak… Georg, mi nem… - folytatta az értelmetlen dadogást.
Georg a hajába túrt. Ez rossz. Bill minden szart összehazudott; egyáltalán nem tudott hazudni. Olyan átlátszó, mint egy ablak, ha nem az igazat mondta. Túlságosan kihangsúlyozza, hogy nem hazudik.
Nem. Ez több volt, mint rossz. Ez egy katasztrófa. Ez kibaszott vérfertőzés. Ikrek között. Georg érezte a vacsoráját megmozdulni a gyomrában, de benntartotta. Egyelőre.
- Ez egyszerűen nem az, amire gondolsz – fejezte be Bill a halandzsáját bénán, ahogy lehajtotta a fejét.
- Mindig is borzalmasan hazudtál, Bill – mondta Georg remegő hanggal. – Szerintem ez pontosan az, amire gondolok.
Az ikrek összehúzták magukat, és gyorsan egymásra néztek. Bill azért, mert tudnia kellett, hogy Tom bármit is megbánt-e abból, amit eddig tettek, és Tom azért, mert halálra volt rémülve, amiért Georg megtudta, és látni akarta, hogy Bill is így érez-e. Egyikőjük sem találta meg azt, amit keresett.
- Tudjátok, hogy mi ez, ugye?
A két teljesen egyforma barna szempár bizonytalanul emelkedett Georg felé, ahogy várták az ítélkezést. Úgy néztek ki, mint két négyéves, akiket most kapott rajta az anyjuk, hogy a sütis tálban matatnak.
De ez egyértelműen rosszabb volt bármilyen kibaszott sütis tálnál.
Georg, amint látta, hogy mindketten ráfigyelnek, folytatta.
- Ez vérfertőzést; tudjátok? A szó, hogy illegális, nem mond semmit egyikőtöknek sem?
- Georg – kezdte Bill erőtlenül; a könnyek most már a szemében csillogtak. – Kérlek. Ez egy titok…
Georg felhorkant, és igazán remélte, hogy ez az egész csak egy rossz álom, amiből hamarosan fel fog ébredni. Mikor történhetett ez? Úgy érezte magát, mint az az anyuka, aki nem figyelt eléggé a gyerekeire, mikor az úton játszottak, és most megfizeti az árát. Azt gondolta, jól nevelte fel őket. Nyilvánvalóan, valahol elbukott.
- Egy titok – mondta gúnyosan. – Most akkor hagynom kéne, hogy folytassátok? Egyszerűen ki kéne sétálnom a szobából, hogy folytathassátok, ahol abbahagytátok, és orrba-szájba basszátok egymást? – Már a szavaktól is rosszul lett, és Istennek hálát adott, amiért nem tizenöt perccel később érkezett. Akkor tuti a pszichiátrián végezte volna egy gumiszobában, nehogy kárt okozzon magában, amikor azért veri a fejét a falba, hogy kitörölje a képeket az agyából. Bill megvonta a vállát, miközben Tom a fejét rázta.
- Ez hiba volt.
A szavak nem voltak elég hangosak, hogy Georg is meghallja őket, de Bill értette, és a szíve ezer darabra tört, ahogy ikrére bámult. Tom még mindig lefelé nézett, hogy elrejtse magát Georg undorodó pillantásai elől.
- Mi? – suttogta Bill.
- Elmegyek. Sajnálom, Bill. – És ezekkel az utolsó szavakkal Tom felkelt az ágyról, visszatette a sapkáját a fejére, és elsietett Georg mellett, anélkül, hogy ránézett volna.
Georg utána bámult, miközben nem tudta, pontosan mit érezzen. Ez jó volt, igaz? Vagy...?
Bill az ajtót bámulta, az alsó ajka vészjóslóan remegni kezdett, ahogy a könnyek teljesen elárasztották a tekintetét.
- Uhm… Bill?
Egy szívszorító zokogás töltötte meg a szobát, és Georg rögtön szemétnek érezte magát. Mikor cserélődtek meg a szerepek? Nem Billnek kéne szégyellnie magát?
Bill eltakarta a szemét, ahogy összegömbölyödött az oldalán és gátlástalanul zokogott tovább, teljesen figyelmen kívül hagyva Georg jelenlétét.
Georg felsóhajtott, ahogy az ágyhoz sétált és leült a végére; fogalma sem volt, mit mondhatna. „Sajnálom”? Az nem igazán tűnt megfelelőnek a szituációhoz.
- Bill, nem tudom, mit mondjak… Mit akarsz, mit mondjak? Sajnálom? Azt nem tehetem. Amit csináltatok, az helytelen.
Egy morgásra emlékeztető hang hagyta el Bill ajkait, ahogy megvadult tekintettel nézett rá, amitől Georg rögtön hátrébb húzódott.
- Nem tartozik rád, mit csinálunk, Georg – vicsorgott. – Nem lesz hatással rád, sem a bandára, és senki másra sem.
- De illegális.
Bill megforgatta a szemét.
- És senki nem fogja megtudni, ameddig titokban tartjuk.
- De… Tom elment… - Georg teljesen hasztalannak érezte magát. Ha Bill eldöntötte, hogy megcsinál valamit, semmi nem állíthatja meg, ezt Georg nagyon is jól tudta. De akkor is.
- Vissza fog jönni. Csak kiakadt, amiért megtudtad.
- Ezt nekem mondod, vagy saját magadnak?
Bill újra felzokogott, ahogy a kezével az arcát takarta.
Georg a homlokát a kezében tartotta, ahogy a fejét csóválta.
- Kérlek – könyörgött Bill, már nem dühös hangnemben, csak kérlelve. – Tartsd titokban, Georg.
Georg Bill könnyes szemébe nézett; látta már sírni korábban is, de nem így. Ez komolyan jelentett valamit neki. Felsóhajtott, és egy pillanatra becsukta a szemét. Mély levegőt vett, aztán bólintott.
- Rendben.
- Köszönöm.
- Nem tudom elhinni, hogy beleegyeztem.
Bill halványan rámosolygott, majd lenézett, és mindketten csendben maradtak. Kényelmetlenül sokáig.
- Ez a… ez a dolog – mondta Georg a homlokát ráncolva -, már régóta tart? – Tudni akarta, pontosan mióta vannak együtt a háta mögött. Hogy lehetett ennyire vak? Úgy érezte magát, mintha a világ legrosszabb szülője lenne.
Bill megrázta a fejét.
- Nem igazán. Még csak most tisztáztuk az érzéseinket… - A leghalványabb zokogás hagyta el az ajkait újra.
Érzések? Ebben érzések voltak? Oh, Jézus.
- Szóval ti… te és Tom… együtt vagytok?
Bill csak bólintott, ahogy letörölte a könnyeit.
- Igen.
Georg a fejét rázta.
- Ez nagyon elbaszott.
- Tudom.
- Azt nem mondom, hogy elfogadom – mondta Georg. – De tudom, mikor vesztek. Akarod, hogy beszéljek Tommal?
Bill tekintete felragyogott.
- Megtennéd?
Georg felsóhajtott.
- Megpróbálom.
________________________

Tom nem futott messze, a közelben, a folyosón járkált fel-alá, stresszesen és bepánikolva. Amikor észrevette, hogy Georg felé közeledik, köhögött, és megvakarta az orrát, ahogy akkor szokta, amikor ideges.
- Tom, szeretném, ha visszajönnél a szobába – mondta Georg nyugodtan; próbálta nem mutatni, hogy mennyire ki van akadva.
- Miért? – motyogta Tom, a cipőjét bámulva. – Hogy egyszerre mindkettőnkkel üvöltözhess? Nem, köszönöm.
- Nem fogok üvöltözni – sóhajtott Georg, és megint a hajába túrt. – Igazából, azt szeretném, ha visszamennél Billhez… épp kisírja a szemeit.
Tom tépelődött; tényleg nem akarta, hogy Bill sírjon, de ugyanakkor, egy szobában sem akart lenni vele. Az ajkába harapott, és a kezeit tördelte.
- Öm… Miért? Nem fogsz kiabálni? Elmondani, hogy beteg állat vagyok és ha nem hagyjuk abba elbasszuk az egész bandát?
Georg ezen kicsit felnevetett; remegve, idegesen.
- Úgy tűnik te már elmondtad magadnak ezeket, nem kell nekem is kimondanom.
Tom összeszűkítette a szemeit és próbált rájönni, hogy ezt hogy értette. Georg felsóhajtott.
- Nézd, tudok titkot tartani, ember. Nem probléma.
Tomnak leesett az álla, és bénán pislogott.
- Most komolyan nincs vele bajod?
- De. – Georg nem tudott hazudni, nem volt teljesen oké vele. De hát mit tehetett volna? – De egyértelműen erős a… kapcsolatotok – mondta, és ettől a hideg is végigfutott a hátán. – Hagylak titeket.
- Tényleg nem fogod elmondani senkinek? Még Gustavnak sem? Davidnak?
Georg soha nem látta még ilyen kétségbeesettnek Tomot, ezért megrázta a fejét.
- Nem.
Most Tom olyan megkönnyebbültnek tűnt, hogy úgy tűnt, meg is öleli örömében, de Georg hátrébb lépett, és vigyorogva feltartotta a kezeit.
- Nem-nem. Én nem hajlok abba az irányba.
Tom csúnyán nézett rá.
________________________

- Bill? – fogta meg a vállát Tom gyengéden. Bill az ágyon feküdt, az ajtótól elfordulva. Úgy tűnt elaludt, vagy legalábbis félálomban volt, bár Georg nem több, mint tíz percet beszélt csak Tommal kint.
Bill mocorogni kezdett és kinyitotta a szemeit, Tom arca pedig lassan elétárult.
- Oh, Tom – zokogta, és megijesztve őt, átvetette a karjait a nyaka körül. – Azt hittem itt hagytál. Annyira biztos voltam benne… Sajnálom, Tomi.
Tom zavarodottnak tűnt, és átkarolta az ikre remegő testét.
- Mit sajnálsz? – mondta halkan Bill hajába, miközben a hátát simogatta.
Georg diszkréten beolvadt a sarokban lévő sötétségbe. Valahogy ez sokkal intimebb helyzetnek tűnt, mint amire előtte nyitott rá; annyira érzelmekkel teli volt. Georg, szülőként még rosszabbul érezte magát, hogy nem vehette észre, amit az ikrek egymás iránt éreztek? Hirtelen annyira egyértelműnek tűnt. Sokkal jobban figyelnie kellett volna rájuk.
- Nem tudom – suttogta Bill. – Én vettelek erre rá, az én hibám… és most Georg is tudja.
Tom lehunyta a szemeit, az arcát Bill fejének támasztotta.
- Ne sírj kicsim – suttogta finoman, és Georg legszívesebben levágta volna a saját füleit. Nem akarta hallani Tomot ilyen édesen beszélni, senkivel. Tom flörtölős hangját el tudta viselni, de a gyengéd, szerető hang valami teljesen más volt. – Semmi gond. Nem foglak itt hagyni. Kérlek, ne sírj!
Bill szipogott és felnézett rá mosolyogva.
- Komolyan mondod?
- Most már sosem tudnálak itt hagyni. Magadhoz láncoltál – bökte meg Bill orrát az ujja hegyével, Bill pedig gyermekien felnevetett.
Georg nézte, ahogy Bill átpillantott Tom válla felett, és ránézett. Kicsit elpirult.
- Talán jobb lenne, ha egy pillanatra elfordulnál.
Először Georg nem értette, de amikor Bill felvonta a szemöldökét, hamar leesett neki, és elfordult.
- Jézus – motyogta, és próbált nem gondolni arra, hogy a két testvér, akiket gyakorlatilag ő nevelt fel, ott csókolóztak, alig pár méterrel mögötte.
Meddig tart egyáltalán egy csók? Gondolkozott; öt másodperc épp elég lesz.
- Jól van, megfordulhatsz – nevetett Bill, Georg pedig megfordult, és félig csukott szemmel nézett az ágy felé, felkészülve arra, hogy egyből össze is szorítsa, ha az ikrek csak ki akartak baszni vele. De nem, ezért Georg is megnyugodott.
Pár hosszú pillanaton át bámultak egymásra, míg végül Georg úgy döntött hangot ad annak, amin az utóbbi pár másodperc alatt gondolkozott.
- Ti – mutatott az ágyra, ahol az ikrek olyan nyugodtan ültek egymás mellett, mintha semmi furcsa nem történne -, kicsit sem gondoljátok, hogy ez bizarr lenne? – kérdezte. – Mármint… nem fura vagy valami? Hogyan csináljátok ezt?
Tom vállat vont.
- Először elég fura volt, de… nem tudom, most olyan természetesnek tűnik, érted? Mintha így is kéne lennie.
Bill bólintott, egyetértve.
- Ez tényleg kibaszott bizarr – mondta Georg, a fejét csóválva. – De nem ítélkezem – tette hozzá gyorsan, feltartott kezekkel, az ikrek pedig próbálták leplezni az egyforma mosolyukat.
- Oké, szóval… ha nem bánjátok… Szerintem megyek lefeküdni… - mondta Georg, és elindult az ajtó felé. – Erre muszáj lesz aludnom.
- Jó éjt.
- Jó éjt, Bill – forgatta a szemeit Georg, megfogta a kilincset, és lenyomta. – És ne… maradjatok fent sokáig – tette hozzá. – Holnap reggel nyolckor lesz az a talk show dolog.
Megfordult, hogy megnézze az ikrek hallották-e őt.
- Basszus! – kapta a szemei elé a kezét és újra az ajtó felé fordult; egyből meg is bánta, hogy megfordult. – Oké, oké, oké. Megyek. Eltűnök. Most azonnal. Öm… Helló.
Bill nevetett.
- Nem vicces! – kiáltott Georg az ajtó másik oldaláról. – Ti ketten kibaszott sokkal tartoztok nekem!

6 megjegyzés:

  1. Én végig nevettem az egészet :D
    Nagyon jó kis történet,nekem bejön :) :P

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha téged is jó kedvre derített :D

      Törlés
  2. Szia :) Hát ez a Georg :D Imádom :)
    Annyira örülők hogy a fiúk mellett áll és titokban tartsa!! :)
    Szupi lett :) <3 Várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Georg jó arc :D örülök, hogy tetszett ^^

      Törlés
  3. Ez nem ér! :'( Ez nagyon nem ér! Én még olvasni akarom! Tovább és tovább és tovább! :'( Tudom, hogy ez nem a Ti hibátok, de akkor is! Miért kell a legizgalmasabb, meg legjobb résznél abbahagyni? A p*csába! :P Amúgy, ki-be baszott jó! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért, mert BrokenMirror tudja, mikor a legidegtépőbb abbahagyni egy részt >< 815_nél is mindig ezt csinálta :D Örülök, hogy tetszik a sztori ^^

      Törlés