2016. március 12., szombat

Kyra Eleonor: Árnyjáték - Lány a jégben (Második felvonás)

Sziasztok! :)
Örömteli hírem van; Kyra története folytatódik! :) Kivételesen nem is szándékozom húzni az időt  tovább, úgyhogy át is adnám most a szót Kyrának. :)







Töretlenül és masszív késésben! Ráadásul nem is sikerült mindent beleszuszakolnom, amit előre elterveztem. Sebaj, cserébe Tom egy teljes fejezetnyi időt kaphat arra, hogy letudja az első sokkoló találkozóját Bonbonnal. :P

Második felvonás

Lány a jégben
Mikor Dorianék elé álltam a hírrel, hogy felvételizek a rendőrtisztire, és hogy később Devonban óhajtok álláshoz jutni, mint teljes értékű bűnügyi nyomozó, nevelőszüleim azonnal biztosítottak a támogatásukról. Meg arról is, hogy egy szentimentális barom vagyok. Ez utóbbit nem vettem igazán magamra.
Voltaképpen kisrác korom óta zsaru akartam lenni. A térdnadrágos, fogváltós korú énem simán el tudta volna képzelni magáról, hogy a övébe tűzött stukkerrel, fekete bőrkabátban és pilótaszemüvegben flangál az utcán, úgy kapja elő a jelvényét, mint valami modern cowboy, kellemesen alulöltözött hölgyeket ment ki erőszakos vadállatok mancsai közül, és mindeközben még a szája sarkában lógó cigaretta sem kókad le, és parázslik el inkább szégyenében ilyen tömény, röhejes macsóságtól.
Azóta persze már rég rájöttem, hogy rendőrnek lenni több, mint lányverő barmokat páholni, és hogyha kedvesek a golyóim, akkor nem pakolok a közelükbe csőre töltött pisztolyokat. A szakma iránti vonzalmam azonban megmaradt, így nem volt kérdés, hogy az érettségi eredményeimmel merre is haladjak tovább.
Dorian és Adala persze rögtön azt hitte, azért akarok nyomozó lenni, hogy a szüleim gyilkosai után szaglásszak, és hogy megtaláljam az öcsémet. Nem hibáztattam őket érte. Tudták, hogy problémás kölköt vettek a nyakukba, azzal hogy örökbe fogadtak, velem együtt a folyamatos életveszély is a mindennapjaik részévé vált. Naná, hogy nem repdestek az örömtől, mikor az eddig ügyesen életben tartott fiúk bejelentette, hogy vissza akar költözni a viperafészek közepébe, lehetőleg egy méretes céltáblával a mellkasa közepén, és villogó neonfényekkel, miszerint: "ide lőjetek, seggfejek!"
Elvégre a bűnüldözés tömény korrupció, keresztbe-kasul szövi át a maffia hálója, egy hét sem kéne hozzá, hogy kitudódjon, ki is vagyok valójában, ha nekiállok pattogni.
Hangsúly a "ha"-n.
A fene helyzet viszont az, hogy pont kettővel több vérfürdőt kellett már átélnem életemben, mint amennyi egy fiatal srácnak kijárna. Máig riadok fel csatakosra izzadtan éjszakánként, annak a temérdek halottnak az emléke ott bujkál a rémálmaimban. Adaláéknak tengernyi türelmükbe, és könnyes csaták tucatjaiba került, míg kiszerették belőlem a dacos bizalmatlanságot, és elcsitították dühöngve tomboló gyászomat. Hála nekik, az igen hátrányosnak mondható körülményeim dacára is teljes értékű, többé-kevésbé egészséges lelkivilágú felnőtt lett belőlem.
Eszemben sem volt tehát eldobni magamtól mindezt, csakhogy újra a rettegés és a halálfélelem uralja a hétköznapjaimat. Játssza csak az a romantikus bosszúállót, akinek nincs vesztenivalója! Ennél belém klasszisokkal több életszeretet szorult.
Persze nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Billre. Fene tudja miért, a lelkem egy apró része töretlenül hitte, nem is, sokkal inkább tudta, hogy életben van. Azt mondják, az ikrek megérzik az ilyesmit. Talán pont ezért is vágytam vissza Devonba.
Nyolc évvel később sikerült is összehoznom magamnak egy csinos kis állást a fővárosban, ráadásul nem is akárhol: egyenesen a gyilkosságiaknál.
Újdonsült kollégáim nem fogadtak tárt karokkal. Nem túlzottan lepett meg a dolog, közel tizenöt évvel voltam lemaradva az átlagéletkorukhoz képest. Egytől egyik tapasztalt nagykutyák voltak, a legtöbbjük tengernyi verejték és túlóra árán érte el, hogy bekerüljön a csapatba. A lekezelő stílusukból, és a lopva felém küldött, gyilkos pillantásaikból nem volt nagy kunszt rájönnöm, hogy nem tartanak többre a rendőrfőnök kis pincsijénél, aki valahogy kifeküdte magának ezt az állást.
Voltaképpen igazuk volt, ami azt illeti. Summerfield valószínűleg még arra sem méltatta volna a jelentkezésemet, hogy gyújtósnak használja a kandallójában, hogyha akkoriban nem én dugtam volna a lányát. Riával még az első egyetemi éveink alatt jöttünk össze. Szenvedélyesen szerelmesek voltunk egymásba, azaz hogy pontosítsunk, egymás igen előnyös testi adottságaiba. Néhány évig remekül éreztük magunkat, és egymást, aztán amikor elparázslottak falrengető érzelmeink, szintén igen szenvedélyes módon váltak el az útjaink. Azóta se törtek össze annyi tányért a hátamon. A szakításunk idejére azonban én már bombabiztosan beloptam magam az örege szívébe.
Ennél nagyobb protekciót keresve sem találtam volna.
Ettől függetlenül újdonsült főnököm kicsit sem bánt velem kesztyűs kézzel; rögtön az első hetemen bedobott a mély vízbe. Kezdte azzal, hogy a gyilkosságiak nagydumás cowboyát, Joshua David hadnagyot sózta rám, mint új társat és mentort. Aztán slusszpoénként az évtized legsokkolóbb gyilkosságát is a nyakunkba varrta.
- Nehezen jött össze a korán kelés? - köszöntött a szokásos pimasz vigyorával David fázósan topogva a keményre fagyott fű-és nádcsomókon.
Morcosan húztam összébb magamon a kabátot. Hiába volt még csak január közepe, minden porcikám a pokolba kívánta már az idei telet a mínusz tízenakárhány fokos átlaghőmérsékletével, meg a suttyomban támadó hóviharaival együtt. Az úton-útfélen fellelt, halálra fagyott csavargóit meg aztán pláne.
- Ez is annak a perverz Murphynek a műve? - húztam el az arcom elől a sálamat. Nyűgös szavaim csinos párafelhőként lebegtek tova a Városi Park platánjai felé. - Muszáj minden hullának éjnek idején, vagy kora hajnalban előbukkanni a földből?
 - Jégből - bökött egykedvűen David a fejét vakarászó halottkémünk felé. Elhúztam a számat és közelebb totyogtam a tóparthoz.
- Jobb, ha hozzászoksz egyébként - szólt utánam a hadnagy megítélésem szerint klasszisokkal vidámabban, mint ami az embertelenül hideg és vérkorai időponthoz illett volna. - A feleségem is ezért akart válni egykor. Megunta, hogy mindig lámpaoltás után, a házaséletünk legközepébe csörög bele a forródrót.
- Kösz, David! Ezért az infóért máris megérte ma kimásznom az ágyból. - Álmosan pillantottam le a hízott jégpáncélra. A Feneketlen-tó nem éppen ebben az évszakban mutatta a legelőnyösebb oldalát. A nádassal sűrűn körbenőtt tavat nyáron turisták hada lepi el a közepén pompálló szökőkút, a délnyugati sarkában virágzó tavirózsák, és a pofátlan, dömperré hízott kacsák miatt. Idilli piknik-,és pihenőhely, a tó vize fölé épült Hemingway pedig az egyik legfelkapottabb étterem Devonban. Télen azonban nem több, mint egy nagy, acélszürke jégtömeg, melyet csak néhány fagyott zsombék és a szökőkút kopott csövei törnek át itt-ott.
Meg momentán egy fél koponya, illetve jobb lapocka felkarostul.
- Asszem mégiscsak kelleni fog az a jégcsákány - jegyezte meg tűnődve a halottkém. Meglepően fiatal srácnak tűnt egyébként, de akkorra már tudtam, hogy ez csak a látszat: Gustav rég betöltötte a harmincat, kisfiús ábrázata csak a gének trükkös játékának eredménye csupán.
- Esetleg megvárhatjuk, amíg kiolvad magától - motyogta a bajsza alatt az egyik technikus. Lesírt róla, hogy ő sem híve a koránkelésnek.
- Helyes. Ez esetben maga fogja összepecázni, ami megmarad belőle - válaszolta neki Gustav szigorúan, majd a kezébe nyomta az eddig szorongatott fényképezőgépet. - Tegye magát inkább hasznossá!
Ő elviharzott jégcsákányért, én ott maradtam a duzzogva kattogtató technikussal.
Egykedvűen nézegettem a jégből kikandikáló halántékcsontot. Hagytam a benyomásaimnak, hogy szabadon randalírozzanak a fejemben. Nem tetszett, ami körvonalazódni látszott az egész intuíció végén...
- Az éttermi dolgozók találtak rá, mikor ürítették volna a szemetet - mesélte David. Vetettem egy futó pillantást a konténerek felé. Közvetlen az épület talapzata mellett álltak, tőlünk mintegy köpésnyire. A tópart ezen szakaszát sűrűn belepte a vízi növényzet, a futóknak kialakított út pedig jó tizenöt méterrel mögöttünk kanyarodott el. Normál esetben mindössze néhány részeg és csöves jár ide könnyíteni magán.
- És ők most hol vannak? - kérdeztem a lehető legtisztelettudóbban. David persze azonnal levágta a kérdésben bujkáló szemrehányást. Vetett felém egy elnéző vigyort, és úgy válaszolt.
- Főzik nekünk a kávét.
Oké, ezt hallva én sem bírtam ki, lopva viszonoztam a mosolyát. Hopp, máris elindultunk a társakká válás rögös útján. Első cinkos összevigyorgás: pipa!
Ez az apró, sikeresen vett mérföldkő azonban nem vette el a hadnagy kedvét attól, hogy rám hagyja a munka unalmasabbik részét. Míg ő a kávétól átmelegedve ugráltatta a technikusokat, felügyelte Gustav ténykedését, és bájcsevegett a vendéglő műszakvezetőjével, én a mezei dolgozókat hallgathattam ki, és pepecselhettem a helyszíni jegyzőkönyvekkel. Mire észbe kaptam, azon vettem észre magam, hogy valamelyik huszadrangú technikus helyett én bíbelődök a tetthelyről készítendő videofelvételekkel.
"Engem itt nem tisztelnek eléggé!" - gondoltam fejcsóválva, és megeresztettem egy laza mosolyt. Pontosan erre számítottam.
- Ha engem kérdeznek, valószínűleg csak egy részeg csöves lehetett, aki beleszédült a tóba, és jól belefulladt. - A Hemingway műszakvezetője szikár, negyvenes nő volt, lehetetlenül feszes, egérszürke konttyal és strassz berakásos, csontkeretes könyvtáros-szemüveggel. Erőszakosan áradt belőle a nőiség, ami pechére, mivel zömmel ügyes smink és erős parfüm alkotta, inkább ódzkodást, mint vonzalmat váltott ki az őt körülvevő férfiakból. - Tegnapelőtt járt is erre egy sunyi fickó, szakadt és mocskos, a maradékot akarta elkunyerálni a takarítónőtől.
"Bravó, Sherlock, tuti ő lesz az! A jég meg csak úgy grátisz magába cuppantotta őt. Úgysem volt jobb dolga, elvégre már két hete csak unta magát itt a Park közepén."
David is képtelen lett volna ráhazudtolni önmagára, bevágta a csibészes cowboy-vigyort, és vidáman szólt oda a hullával bajlódó Gustavéknak.
- Hallottátok a hölgyet! Mehetünk haza, ügy megoldva!
Mindezt olyan megnyerően adta elő, hogy Miss Nőiség azonnal flörtölési kísérletnek vette, és menten eljátszotta, hogy ő most diáklányosan zavarba esett.
- Te mit mondsz, Taylor? - vett elő újra engem a hadnagy keresztbe fonva a karjait.
"Aha, vizsgáztatni óhajtunk!"
Vetettem felé a kamera mögül egy beszédes pillantást, majd a leplezetlenül vigyorgó Gustav válla fölött újra lenéztem a tetemre.
- Hacsak nem egy húszas nő volt az a mocskos fickó, akkor kötve hiszem - összegeztem alig fél percnyi megfigyelésem eredményét.
Gustav elismerően füttyentett, David pedig szomorúan tárta szét a karjait.
- Ez esetben kénytelenek vagyunk folytatni. Bocs, srácok!
Nem igazán tudtam eldönteni, hogy velem kekeckedik-e, vagy a nővel, szóval úgy döntöttem, inkább nem vágom orrba a kamerával.
Amúgy is volt fontosabb dolgom.
- Gustav? - szóltam hátra a halottkémnek leeresztve a masinát az arcom elől. Kényelmetlen borzongás futott végig a hátamon, miközben a saját szememmel is alaposan megvizsgáltam azt a valamit, ami a cipőm orránál kandikált ki a fagyott földből. Ugyanannak látszott sajnos, aminek azelőtt az objektíven keresztül.
- Hmm? - jött némi spéttel a válasz a srác felől.
- Gyere ide, ezt meg kéne nézned!
- Hmm!
- Kösz!
"És össze ne törd magad nagy lelkesedésedben!"
- Na mit talál... - hagyta ott kelletlenül a holtestet a pasas, de amint meglátta a valamit, amire szótlanul mutattam, egyszerre elszállt minden egykedvűsége.
- ...tál - fejezte be izgatottságtól elfúló hangon, miközben leguggolt, óvatosan kiemelte a földből és a gumikesztyűs tenyerébe fektette az apró tárgyat. Kétség sem fért hozzá immár, hogy amit a markában tart, az nem más, mint az áldozatunk egyik több centis, élénkrózsaszín műkörme - méghozzá a saját eredetijének véres társaságában.
- Bingó, baby! - forgatta meg az ujjai között a horrorisztikus plasztik körmöt Gustav. - Ez megmagyaráz ezt-azt.
Visszanyeltem az idegesen ficánkoló gyomrom a helyére, és inkább szó nélkül elindultam újfent a part felé, a kamera lencséjén át tovább pásztázva a földet. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy szegény lány nem csak szimplán vízbe fulladt. Valószínűleg én voltam az egyetlen - a nyomulós műszakvezetőn kívül - aki még igyekezett ennek az ellenkezőjével áltatni magát.
- Ott van még egy - jegyeztem meg halkan az egyik kókadt zsombék alatt megbújó, párducmintás műanyagdarabot megpillantva. Újra végighordoztam a tekintetem a fagyott tó felett, az étterem kukáin, a hátam mögött guggoló Gustavon, majd azon a jó négy és fél méteres szakaszon ami közte, a part és a tó jegébe vágott lék között húzódott, ahol végül szerencsétlen lány végezte. Éreztem, ahogy mindeközben dühösen szorul ökölbe a kezem.
- Miféle perverz állat vagy te? - suttogtam magam elé.
- Nagydarabféle? - jött a válasz Gustav felől, én pedig riadtan rezzenten össze. Nem számítottam rá, hogy ilyen hangosan bukott ki belőlem a haragom. - Gyere nézd csak!
Visszagyalogolt a holtest mellé, és fittyet hányva a körülöttünk lábatlankodó technikusok szörnyülködő nyögdécselésére, végighúzta annak néhány kikandikáló bordáján az ujját. Mire rádöbbentem volna, hogy lám! ő is engem vizsgáztat, már el is hagyta a felelet a számat.
- Zöldgally törések - körülményesen ereszkedtem le én is a hulla mellé. Nem sok kedvem volt összekenni magam azzal a trutyival, ami a lágy részeiből maradt. - Nem is kicsik. Lehetséges, hogy ebbe halt bele?
- Eh, ki tudja? - húzta el a száját a halottkém. - Esélyes versenyző a többi sérülése mellett. Ilyen brutális traumákkal én is erősen hajlok afelé, hogy valami pszichopata bánt el vele.
Felemelte a hulla jobb karját, szinte az orrom alá dugta azt az erősen megviselt végtagot. Az áldozat öt ujjából mindössze két fél és egy háromnegyed maradt meg.
- Valószínűleg a halak kapták így szét, viszont... - A hátunk mögött valaki csuklott egyet, majd nagy robajjal feladta az eszméletét. Hmm, ezek szerint gyűlnek már a bámészkodók. Nem a járőrök dolga lenne távol tartani őket a tetthelytől?
- Héj, nincs itt semmi látnivaló! - kiáltott rá Gustav az elalélt társuk fölött tanácstalanul ácsorgó, ázsiai turistacsoportra. - Vegyenek példát ettől a hölgytől, és oszoljanak!
- Jézusom, Gustav, te nem vagy normális! - sóhajtottam fel. A pasas egykedvűen vállat vont.
- Szóval a kis vízi dögök elég alapos munkát végeztek - magyarázta tovább, mintha mi sem történt volna. - De nem takarítottak el mindent. Nézd a gyűrűsujját!
- Eltört...
- Nem el! Hanem le! És sanszos, hogy még a halál beállta előtt.
Most, hogy mondta, így már nekem is feltűnt az az erős bevérzés a szilánkos csontszélek körüli szövetekben. Eltartott egy pár pillanatig, míg realizáltam, milyen erősen bevágnak a körmeim az ökölbe szorított tenyerembe. A letépett műkörmök, a letört ujj, a bezúzott bordák... és amik még csak most jutottak el a tudatomig: az áldozat hullámosra tört bal karja, a koponyáján lévő zúzódások...
Ezt a lányt kétséget kizáróan meggyilkolták. Brutálisan.
És élvezettel...
Noha a kozmoszból érkező paramegérzések Adala dilijei, nekem is van olyan fejlett az intuitív énem, hogy megtanultam bízni benne. Akkor és ott pedig ez az énem úgy tombolt, mint valami megvadult, bestiális sárkánygyík.
- Hogy vagy, Taylor? - David már megint a leereszkedő, öreg kopó szerepében parádézott. Nem is méltattam válaszra. Telve voltam haraggal. Úgy éreztem, ilyen masszív dühöt el sem képes viselni a szervezetem, az mindjárt kihabzik a fülemen, és ragacsos, fekete füstként beteríti az egész Városi Parkot.
Aztán hökkenten pillantottam le David kezére, mely a vállamon pihent. A hadnagy még mindig mosolygott, de a szemében immár enyhe szomorúság bujkált.
- Idővel ez is enyhül - mondta, majd ha már úgyis arra járt a keze, megveregette a vállamat. - Gondolom a törvényszéken találkozunk.
- Naná, ki nem hagyná! - válaszolta helyettem Gustav, miközben becipzárazta a hullazsákot a test fölött.
- Amúgy hogyhogy végül nem váltatok a nejeddel? - szólt még David után, mikor már az összes cuccot felpakoltuk, és indulni készültünk.
- Áttettük a szex időpontját kora délutánra. Ja és születésnapjára egy vibrátort kapott tőlem ajándékba - jött a válasz cowboyosan.


szerző: Kyra Eleonor

1 megjegyzés:

  1. Húh vártam már a folytatást nagyon. Kíváncsi vagyok mit hozol majd ki ebből a történetből, eddig nagy izgalmas. A fogalmazásért pedig külön 5*. Hamar hozd a folytatást :)

    VálaszTörlés